- Táncosok mint élő szobrok

Hol van otthon?

Magyarkanizsán, a szülővárosomban. Később persze Párizs lett a központom. Érdekes, hogy Orleans-ban soha, az a munkahelyem volt. Majd minden kitágult, és valójában évtizedekig folyamatosan úton voltam. Az utóbbi években próbálom visszafelé kanyarítani az utamat, és ebben felerősödött ez a Budapest kép.

1980-ban Párizs tudatos döntés volt vagy véletlenek sorozata?

Tudatos döntés vezetett Párizsba. Akkoriban ugyanis Pesten belekóstoltam a pantomimbe, ami teljesen kisiklatott a pályámról. Addig a pillanatig azt hittem, hogy a rajz és a művészettörténet lesz az utam. Ám azzal, hogy megéreztem a mozgás erejét, meg azt, hogy nekem ehhez van közöm, egészen új perspektívák nyíltak meg.

Hány éves volt ekkor?

Huszonegy. Gondoltam, kimegyek kicsit Párizsba, körbe nézek. Ott viszont rám szakadt a kortárstánc világa, amit odáig nem is ismertem. Ott ragadtam. És bár valóban elkezdtem Marcel Marceau-nál pantomimet tanulni, mégis rögtön éreztem, hogy ez meghaladott dolog. De ő és az akkor még mindig aktív mestere élő legendák voltak, úgy gondoltam tehát, hogy igyekszem átvenni, megtanulni tőlük ezt a test marionettnek nevezett dolgot, ami tökéletes alap volt. Majd fokozatosan beszippantott a kortárs tánc ereje és rendkívüli színessége. Kialakult a francia új hullám, aminek a kellős közepében találtam magam. Mentem egyik együttesből a másikba, míg azt nem éreztem, hogy most már megengedhetem magamnak, hogy egy saját formációban gondolkozzam.

És bemutatta a Pekingi kacsa című első önálló előadását…

Igen, a Pekingi kacsát, ami robbantott Párizsban az újszerűségével. Mert volt ott már amerikai és német táncszínház, majd jöttem én ezzel a kelet-európai ízzel. Egyfajta másság volt a számukra mindaz, amit képviseltem.

Éppen ez a csodálatos, nem? Hogy hagyják, hívják a sokféle hatást, majd nagyon tudják ünnepelni és szeretni az újat.

Igen, és ez az, amit itt Magyarországon nehéz lenne elképzelni. Hogy jön egy külföldi egy teljesen másmilyen kultúrából, akit egyszer csak elkezdünk támogatni, őt és az együttesét, majd pár évre rá rábízzuk egy nemzeti, hangsúlyozom nemzeti koreográfiai központ vezetését. Ez történt velem Franciaországban. Méghozzá jugoszláv útlevéllel, mert a francia állampolgárságot csak jóval később kaptam meg.

Ezzel szemben Budapesten...

Sokáig gondoltam, hogy itt is indítanék egy állandó műhelyt, ahol játszhatom a darabjaimat, újakat készíthetek, hogy többet lehessek itthon. Majd olyan minimális támogatást ítéltek meg, hogy abból semmit sem lehetett csinálni.

Hogy jött a képbe a Trafó?

Nagyjából ezzel egy időben történt, hogy láttam: a Trafó veszélybe került. Szerettem volna, hogy megmaradjon, hiszen még a pantomimes időkben ott voltam a megszületésénél. Így evidens volt számomra, hogy pályázni fogok rá, mert mindent tőlem telhetőt meg akartam tenni, hogy megmaradhasson és tovább épüljön. Nyertem, és egy időre átvettem a vezetését, remélem, tovább tud élni... Viszont koreográfusként rájöttem, hogy Magyarországon mennyire másképpen kezelik a dolgokat, és nincs helyem. Így megmaradtam a francia vonalon. Annyi kis hiányérzetem van csupán, hogy ilyen módon jó néhány fontos darabomat nem tudtam megmutatni Magyarországon.

Ez a mostani előadás, a nyolc afrikai táncossal készített OMMA, nagyon különbözik az eddigiektől. Kicsit úgy éreztem, mintha egyfajta átadás ceremóniát látnék…

Igen, de egyúttal az adok-kapok is működött. Én a világomat próbáltam megosztani velük, miközben ugyanúgy szívtam magamba azt is, amit ők hoztak, és így a történet párbeszéddé alakult át. Ez a darab igazán jókor jött, éppen akkor, amikor megfogalmazódott bennem, hogy vissza szeretnék térni az alapokhoz, és a testre koncentrálni. Letisztítottam a színpadot, kivettem a díszletet, elhagytam a vizuális keresést. Csak a táncosokra koncentráltam és mint élő szobrokat kezeltem őket. Ők maguk lettek a díszlet.

Miért Afrika felé vette az irányt?

Bevillanás volt. Párizsban beszélgettem éppen valakivel, aki kérdezte, hogy mikor voltam fekete Afrikában? Ahogy válaszoltam, jutott eszembe, hogy mennyire erősek is voltak ott azok az élmények, és hogy az eddig még soha nem volt az együttesemben fekete afrikai táncos.

De miért csak férfiak?

Mert Afrikában szinte csak férfi táncosokat láttam. A falvakban ők viszik a tradicionális maszkos táncokat, aztán részt vettem ott egy kortárs tánc fesztiválon, ahol szintén csak férfiak táncoltak. Persze tudom, hogy nők is művelik, de a férfi vonal sokkal erősebb.

Azt mondta valahol, hogy van egy közös gyökérrendszer, ami köztünk és Afrika között él.

Köztem és köztük az egyik legfontosabb közös élmény a földhöz való viszony. Én paraszti családból származom és gyerekkoromban dolgoznom kellett a földeken. Ezen ők is mind keresztül mentek, és ez fontos közös realitást képezett közöttünk. Olyanokat mondtam nekik, hogy: emlékezzenek, milyen volt a sarlóval dolgozni a földeken, hogy figyeljük a természetet és nézzük meg hogyan tudjuk azt lefordítani a tánc nyelvére, vagy hogy milyen, amikor lepottyannak az esőcseppek és szétterülnek az asztalon. Ők pedig  pillanatok alatt reagáltak erre, elkezdtek ugrálni, mintha ők maguk lennének az esőcseppek, és az egész rögtön egy rituális tánccá állt össze.

Eszméletlen vidámság és életigenlés árad csapatból. Milyen volt velük együtt dolgozni?

Mintha letörölnének a szemüvegemről valami piszok réteget, ami által tisztábban, egyszerűbben és világosabban láthatom az embereket és a világot magam körül. Azt tanultam tőlük, hogy az ember önmagában elég ahhoz, hogy boldog legyen, nem kell semmi több. Belőlük ez sugárzik, ez az élet formáljuk. Hogy örülnek egymásnak, hogy örülnek annak, hogy vannak, és bármi történik velük, ők azt gyorsan eltáncolják. Nagyon erős náluk a közösség élménye, az összetartozásé. Ismeretlenül is úgy szólítják egymást, hogy „testvérem”. Ez felráz, és megkérdőjelezteti velünk, miért gondoljuk a dolgokat úgy, ahogy gondoljuk...