- A hegyen elég, ha énekelsz - Mechiat Zinával álomividéken

Korábban beszélt arról, hogy a verssel ellentétben a prózában jobban el lehet bújni. Mit értett pontosan ezalatt?

Tizenöt-tizenhat évesen kezdtem verseket írni, és nagyon sokszor az volt az érzésem, hogy bizonyos dolgokat nem írhatok le, mert azzal leleplezem magam. A nagyon belső, intim dolgokat egyszerűen nem mertem kertelés nélkül kitenni. Az elején főleg neoavantgárd verseket írtam, faltól falig szövegeket, sokszor vizuális dolgokat. Ezek részben szintén az eltávolítás, az elbújás gesztusai voltak. Nagyon messze volt az alanyi költészettől. Aztán azt gondoltam, hogy ha az az érzés, mondanivaló, amit ki szeretnék fejezni, bele van oltva egy történetbe, akkor az kevésbé lesz azonosítható velem. De nem így volt. Egyrészt a prózáim is rettenetesen líraiak voltak, másrészt valami mindig megbicsaklott bennük, mert érezhető volt a szövegeken az elbújási kísérlet. Sokkal inkább egy érzés leképződésének a történetei voltak, mint eseménydús, klasszikus történetek.

És mikor kezdett ez a mostani, személyesebb hang megjelenni?

A prózák után sokáig semmit sem írtam, aztán elkezdtem olyan szövegeket írni, amelyekből néhány bekerült ebbe a kötetbe is. Viszont annyira személyesek voltak, hogy nem tudtam, ezek versek-e, vagy naplók. Nem tudtam eldönteni, hogy megoszthatok-e ennyi mindent. Aztán rájöttem, hogy csak annak van értelme, ha kiteszem magam, mindenestül. Nem lesz igazi a költészet, vagy bármely más művészet, ha folyamatosan rejtőzködik vagy távolít. De szerintem ebben a felismerésben sok minden közrejátszott. Például azok a könyvek, költészetek is, amik nekem fontosak. Érzem rajtuk, hogy mit művelnek velem, és hogy mennyivel elevenebbek, mint azok az írások, amelyek folytonosan távolítanak. Tolnai Ottót például nagyon szeretem, belőle írtam a szakdolgozatom, illetve Ladik Katalin vagy Terék Anna munkái is iszonyúan megérintenek. De kedvelem Ada Limón, Hera Lindsay Bird vagy Kemenczky Judit és Dedinszky Erika költészetét is, ők is mind rettentő zsigeriek, még akkor is, ha néha eltávolító gesztusokkal élnek. Újra és újra előveszem a Halal If you can hear me (Halal, ha hallasz) című antológiát, amiben nem arab országokban élő muszlim szerzők szövegei vannak. Iszonyatosan kiteszik magukat, csodálatos. De az olvasmányélményeken túl persze a személyiségfejlődésem is formálta a hozzáállásomat.

A sokféleség, soknyelvűség a versekben is megjelenik. Ez eleve a családi hátteréből fakad, vagy közben változott így a gondolkodása?

Nem tudom, nekem ez annyira természetes, hogy sosem tűnt fel, hisz mindig voltak például külföldi barátaim. Nagyon kíváncsi ember vagyok, és ha találkozom valakivel, akkor kérdezgetek, beszélgetek, mert érdekel a másik. Mindegy, hogy milyen kultúrából jön. Persze ebbe lehet, hogy a származásom is belejátszik. Az identitását az ember csak rajzolgatja körbe és körbe, keresi a mihez képestet, például úgy, hogy a legkülönbözőbb emberekhez közeledik. De az utazások ugyanúgy meghatározzák ezt a fajta nyitottságomat. Most már 8-10 éve minden évben utazom egyedül, stoppal, vonattal stb., és a legkülönbözőbb emberekkel találkozom. Érdekel a kapcsolódás mint olyan. Hogyan találunk közöset, meg mást, és a más miben tér el egyáltalán. A megértés lehetősége vagy lehetetlensége egyébként is egy fontos témám. Még akkor sem feltétlen értjük egymást, ha egy nyelvet beszélünk. De mi határozza meg, hogy megértjük-e egymást, kellenek-e ehhez szavak? Amikor az El Caminón voltam, az utolsó két hétben egy spanyol fiúval sétáltam, aki nem tudott angolul, de nem számított. A hegyen elég, ha megosztod a szendvicsedet a másikkal, vagy énekelsz neki, ha teljesen kivan. A végére egy kicsit már beszéltem spanyolul, ő meg angolul. Szóval a megértés szerintem nem feltétlenül nyelvi, hanem inkább egy élmény- vagy figyelemalapú dolog.

Erről eszembe jutott a Díszítés című vers kezdősorai („A fjordok nem találkoznak, mert elmesélhetetlenek. / Elmesélhetetlen mama temetése is, amire évek óta gyűjtöget”), ahogy összeér a természeti tapasztalat a családi történettel.

Nálam nagyon összeolvad a testi tapasztalat az intellektuálissal és az érzelmivel. Szétválaszthatatlannak tartom. Mindezt jól megmutatja a természet, amit pedig tükörnek tartok. Ha sokáig figyelek egy fát vagy felmegyek egy hegyre, akkor a maga gyönyörűségével és kegyetlenségével magamról is megtudok valamit, és így másokról is. Ha kapcsolódunk valakivel, az nem feltétlenül intellektuálisan vagy nyelvi szinten, hanem tapasztalati úton valósul meg. A családi események, vagy a közös túrázás, sportolás ilyen élmények tudnak lenni. Ezt egyébként a neurobiológiai kutatások is alátámasztották mostanában, hogy az egyéni tapasztalatoknál fontosabbak a közös élmények.

Az utolsó vers egy arab fohászon alapul. Miként jelent meg az ön életében az algériai és az arab kultúra? Édesapja tudatosan tanította önt, és mesélt ezekről?

Ó, Apa mesekirály. Nagyon sok családi történetet mesélt. Meg vannak szokások, amiket megtanított, de ezekről gyerekként nem gondoltam, hogy arab szokások volnának, csak elfogadtam őket igazságként. Például hogy nem hagyunk koszos edényeket éjszakára a mosogatóban, vagy ételt az asztalon, mert a babona szerint megnyalogatják a szellemek. Vagy datolyából egyet ehetsz vagy hármat, nem többet. Ezeket a dolgokat egyszerűen így csináljuk, gondoltam, de nem jutott eszembe, hogy ez kulturális kérés. Az egész témával egyáltalán nem foglalkoztam egészen pár évvel ezelőttig. Alapvető volt, mondjuk, hogy hogyan főzök – soha nem veszek például disznóhúst –, vagy milyen fűszereket használok. Mindig tudom, hogy mikor van a ramadán, és tartok is egy-két napot, pedig nem vagyok vallásos. Mindig is szerettem a zenéket, meséket, babonákat, de az egész arab kérdés kimerült annyiban, hogy amikor bemutatkoztam, akkor furcsállták a nevemet, és el kellett magyarázni, hogy algériai eredetű. Később kezdtem el tudatosabban a kultúrával és a nyelvvel is foglalkozni, ami egyébként nagyon felszabadító volt.

Édesapja mit szólt ehhez a vershez?

Mikor elkészült a vers a véneki alkotótáborban, sok volt bennem a bizonytalanság, hogy mondhatom-e a versbe foglaltakat. Ez egy háborús helyzetet megélő nő szemszögéből megírt vers, amiben egy fohász is szerepel (meg persze természet, de nem ez a kérdés). Nem tudtam eldönteni, hogy van-e jogom erről beszélni, hiszen nem éltem kint, nem tapasztaltam háborút, forradalmat, ráadásul nem vagyok muszlim. Számra vehetek-e, leírhatok-e egy kvázi imát úgy, hogy nem vagyok hívő? Ott az írásos kultúrának akkora tisztelete van, hogy egy arab nyelvű újságba nem csomagolhatsz semmit, hiszen az arab a Korán nyelve, tehát tisztán kell tartani. Nem tudtam, hogy tiszta marad-e, ha én írom ezeket. Szóval sok volt az aggályom, de amikor hazamentem a táborból, és felolvastam a szöveget apukámnak, akkor elmúltak a kétségeim. Nagyon megérintette, és nagyon büszke volt. És most is az.

Kádhideg

Nem adhatok mást, csak mi szégyenem,
suttogom, miközben te egy házzal arrébb
beülsz a kádba, jéghideg vizet engedsz a fejedre,
hátha elmúlik a tied.

A szégyened, vagy a lényeged,
nem fontos. Most csak a hideg számít,
a bevérzett szemed és a homlokod,
amit nem tudok kisimítani.

Félek, elkékülnek a lábujjaid,
nyitva hagyod a csapot, elárasztod a lakást,
eláztatod a hangszereket,
amiket még nem javítottál meg.

Ne csináld, ki fog rohadni a parketta,
leválik majd Imre bácsi tapétája is;
legalább az alsó szomszédra figyelj,
ha már magadra nem tudsz.

Még jó, hogy egy egész ház választ el bennünket,
nemcsak egy fal:
a testmeleged elér idáig, a fagyos ujjaid nem.
Így csak te olvaszthatsz ki engem,
és nem fordítva.

Tempó

Túl gyorsan iszom, túl lassan eszem.
Sosem futok.
A sűrített tejhez képest is alig hullámzom.
Szaporább a köd, mint a lehelet,
igazabban csukódik a szem,
mint ahogyan nyílik.
A rés ugyanaz, az irány ellentétes.

Felgyorsul az idő.
Kimegy a bokám,
kiakad a térdem,
szétszakad a fejem.
Belemerevedek a menekülésbe,
az ordításba, a suhanásba:
engem kapar a fal.

Elindulni csak a megérkezésért.
Sosem történik meg.
Percek közé fagy a mozdulat.
Útba betonozva élek.