- Ivánovics Beatrix: Oresztész és az Erinnüszök

Vannak történetek, amiket soha senkinek nem akartam elmesélni. Egy tanyán laktunk akkoriban, anyám meg én, azaz egy olyan helyen, amit pontatlanul tanyának neveztünk, hogy nevezhessük egyáltalán valaminek. Mondtam is, hogy ne afféle romantikus kis birtoknak képzeld, gémeskúttal meg tornácos házzal, valahol az Alföld tengersík vidékin, hiszen csak egy Pest-széli hobbitelekről van szó, rajta a titkos lakóingatlanná avanzsált kalyibával. Ez a kalyiba valójában egy konténer volt, vagyis részben kalyiba, részben konténer, nem tudtam rendesen elmagyarázni, annyira megfoghatatlan volt az egész, mint akkoriban az élet maga. Kívülről tehát egy lomokkal borított hobbitelek, rajta egy konténernek tűnő kalyibával, belülről viszont, na jó, azért olümposzi lakhelyhez nem hasonlított, de olyan volt, mintha legalább egy harrypotteres bűbájjal kezelték volna, mondjuk domus dulcisso, vagy valami hasonló. Anyámnak sajátos varázslatai voltak.
Vagy később történt? Amikor már a lakókocsiban laktam? Apámnak is sajátos varázslatai voltak. Azaz inkább népmesei misztikuma, amolyan teremts is otthont, meg ne is, vagy épp kereke van, mégsem gurul, mi az? jellegű furfangosságai. Engem még szépen összebűvészkedtek, aztán valahogy elkezdett fogyni a varázserejük. Mondjuk ez általában így van, ha az ember szülei nem görög-római istenek, szóval ebben az egészben nincs semmi különös. A különös abban volt, ahogy a körúton sétáltunk moziba menet. Te azt hitted, haverok vagyunk, én azt, hogy szerelmesek, ez a kicsinyke félreértés pedig úgy feszítette szét a valóságot, mint a hattyú Léda lábait. A résen viszont nem tojások, hanem apró golyócskákba tömörült valószínűségek potyogtak ki, azt gondoltam, olyanok, mint a nyuszikaki, ami a tanya elkerített udvarát beborítja, úgyhogy szépen összesepertem őket, és begyűrtem a nadrágzsebembe. Nem mintha összesöprés után a nyuszikakit a nadrágzsebembe szoktam volna gyűrni, ám ezek a színtelen-szagtalan valószínűségek biztonságosnak tűntek. Csak később derült ki róluk, mennyire büdösek.
De ne ugorjunk ennyire előre. Mozi után azt javasoltad, igyunk meg egy sört. Ebből több sör lett, és néhány rövid, amik mintha felduzzasztották volna a valószínűség-golyócskáimat, hogy a tieidet, gondoltam én, kiszorítsák a realitásból. És akkor azt mondtad, szép a blúzom. A kedvencemet vettem föl aznap, egy zöldessárga köröcskékkel díszített, lenge, mélybordó színű blúzt, megörültem, hogy milyen jó ízlésed van. Megörültem, pedig akkor már ismertem ezt a sajátos nyelvet, és pontosan értettem, mit találnak szépnek, ha méltatják a blúzomat vagy a nadrágomat, de voltam annyira naiv, hogy elhiggyem, másféle értékeim is lehetnek. És itt nyugodtan ugorjuk át a belső tulajdonságokat, tisztában vagyok vele, hogy senki sem azért fog első látásra belém szeretni, mert ismerem Rilke költészetét, amiatt meg végképp nem, hogy tudom, miért üldözték az Erinnüszök Oresztészt. De gondoljunk a szememre. Bárcsak a szemüvegemet dicsérted volna meg a blúzom helyett.
A szemüveget persze nem illik dicsérni, a szemüveg ciki. Engem is mindig utolsónak választottak tesiórán a csapatba, pedig én voltam az egyik legjobb kidobósban. Félreértés ne essék, kidobni, úgy istenesen, később sem tanultam meg, az ügyességem főként abban rejlett, hogy képes voltam láthatatlanná válni.
A labdák úgy röppentek el mellettem, mintha ott se lettem volna. Bár előfordulhat, hogy valóban nem voltam ott. Emlékszem, akkoriban gyakran tébláboltam Kréta környékén, és valami fonállal bíbelődtem. Vagy az később volt? Akkor inkább legyen Róma. Legyenek farkasok, madárjósok és legyen sok tűz, meg egy őrült, aki énekel hozzá, nem számít. Bármi jobb, mint szemüvegesként ott állni a tornaterem közepén, és összerezzenni a röpködő labdáktól.
A röpködő bókok már más lapra tartoznak. Egészen jól látható módon pirultam el, akárhányszor megcéloztál velük, a blúzom, a pólóm, a pulcsim, a pizsamafelsőm mind nagyon tetszettek neked. Én ilyenkor zavarba jöttem és elpirultam, és te azt hitted, a bókok miatt, pedig csak eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt mennyire másképp vélekedtél volna. Mint az a gorgó, amelyik a fehérneműboltban támadt rám. Emlékszem, épp a Heszperidák kertjéből sétáltam hazafelé, és betértem egy üzletbe fürdőruhát vásárolni. Áttúrtam az egész kínálatot egy megfelelő méretű bikinifelsőért, de nem találtam egyet sem, muszáj volt megkérdeznem az eladónőt. Ő rám vigyorgott, úgy sziszegte, ikszikszeses lesz az, én meg majdnem kővé váltam ijedtemben. Még szerencse, hogy sikerült időben lekapnom róla a tekintetem: gyorsan beszaladtam a bolt hátuljába, és kerestem egy tükröt.
Ezt az élményemet sem meséltem el neked, hiszen nyilván imponálni akartam. Ha már a valószínűség-golyócskáim a merő véletlennek – és persze néhány sörnek és rövidnek – köszönhetően győzelmet arattak a tieid fölött, később sem szerettem volna azzal elrontani az egészet, hogy felhánytorgatom a múltat. Ahogy te sem. Spongyát rá, mondtad az első veszekedésünk után a blézeremnek, és azt javasoltad, hogy költözzek hozzád, akkor többé biztosan nem felejtesz el megjelenni a megbeszélt randevúnkon. Javaslatod elvarázsolt. Íme, a mindent legyőző szerelem, omnia vincit amor, amely nem törődik formákkal és státuszokkal, amely magának az istenségnek gondolatából röppen elő! Isteni sugallat, igen. Esetleg némi szánalom. Legkésőbb akkor gyanút kellett volna fognom, amikor kiszámoltad, havonta mekkora bérleti díjjal lógok neked, cserébe, hogy a lakásodban élek, veled. Sosem hittem volna, hogy ilyen a szerelem.
Aztán eldicsekedtél a haverjaidnak, hogy milyen jól bánok a számmal. Persze biztos nem így mondtad, ilyen választékosan, hiszen te valódi pornón nevelkedtél, nem mitologikus allegóriá­kon. Nincs ezzel baj, gondoltam akkor, nyilván egészséges arany­almát érleltél magadban, amíg én a sajátomat kerestem, csak az sajnos begurult a lakókocsi alá, vagy megbújt a nyuszikakis udvaron, ki tudja. Épp ezért kértelek, hogy a tiédet Aphrodité helyett inkább Athénének add – bár ez egy másik alma és másik történet, nem is értetted az egészet, úgyhogy élesen felröhögtél, mint mindig, amikor zavarban voltál, aztán rám kacsintottál, és megkérdezted, hogy akkor ugye ráélvezhetsz a szemüvegemre? Én ezt nem értettem. Annyit nyaggattál ezzel kapcsolatban, hogy felmerült bennem: hiába vannak az íriszemben ugyanolyan zöldessárga köröcskék, mint a blúzomon, téged mégis idegesít talán, amit a szemüveg mögött látsz. Sosem engedtem a kérésednek, de rászoktam, hogy csukott szemmel szeretkezzem veled, nehogy megzavarjalak.
Három év alatt egyetlen Rilke-verset sem sikerült elolvasnod a kedvemért, és én ebből kezdtem gyanítani, hogy mégis inkább tojások voltak azok a résen kihulló gömbölyded valamik ott a körúton, csak túl aprók voltak ahhoz, hogy ezt észrevegyem. De ekkorra rohadni kezdtek, és a szaguk sokkal rosszabb volt, mint a nyuszikakié. Így jöttem rá a tévedésre. Különös dolog ez a valószínűség: néha egészen tapintható, nadrágzsebbe gyűrhető, másszor annyira megfoghatatlan, hogy inkább görög isteneket választunk játszótársainkul. Ami ugyan veszélyes lehet, de ki törődhet a veszéllyel ilyenkor?
Egyik este berúgtál, volt néhány sör és jó pár rövid, aztán szívtatok is valamit a haverokkal. Mind a négyen a kanapén fetrengtetek és egy sorozatot néztetek, biztos a South Park volt, az est tetőpontján mindig azt tettétek be. Körben mocsok és rendetlenség, csipszes zacskók és piásüvegek hevertek szanaszét, a szőnyeget beterítették a hamutálból kiömlött csikkek. És az a záptojásszag! Először furcsállottam, hiszen délután lecsót főztem, sok kolbásszal, ahogy szereted, de utána megláttam a földön a teli tányért, benne egy fél pár zoknival, és ettől világossá vált minden. Ekkor vetted észre, hogy beléptem. Röhögve feltápászkodtál a kanapéról, odébb pöcköltél egy üres sörösdobozt, és emlékeztettél rá, hogy hónapok óta nem fizettem lakbért. És hogy akkor cserébe legyek kedves orális képességeimet a haverok szolgálatába állítani. Én erre végignéztem a vigyorgó arcokon, aztán feléd rúgtam a lecsós tányért, és azt feleltem, hogy végre rájöttem, hogy Oresztészt nem azért üldözték az Erinnüszök, mert megölte az anyját, hanem azért, mert egy bunkó seggfej volt. Amúgy valójában, és ezt jól tudom, de akkor nem akartam mondani, még csak nem is ez a helyzet. Azért üldözték őt, mert az istenek szeszélyesek, és szeretnek játszani.
Mindez elég régen történt, magam sem tudom, hogy jutott eszembe. Jobban mondva pontosan tudom. Ücsörögtem a kertemben a fűzfa alatt. A fűzfán kívül a kertben van néhány őstuja, rózsabokrok, két hatalmas fenyő, amit imádnak tavasszal az énekes rigók, és egy kis veteményes, igaz, azt a fűzfa alatt ücsörögve nem látni. Ezenkívül a kertben van egy ház is, amely ugyan nem hasonlít olümposzi lakhelyhez, de kalyibához, konténerhez vagy lakókocsihoz sem, hanem egészen úgy néz ki, mint egy normális ház, és kétségtelenül az istenek varázsolták oda, ahol van. Ott ültem tehát a fűzfa alatt, és azon gondolkodtam, hogy szeretnék egy kutyát. Husky, spániel, ír farkas, mindegy. Csak három feje legyen.