- Szendi Nóra: Minimalizmus

Anyám szerint egy értelmiségi lakásban könyvekre van szükség.
Ki a faszom ez, és miért vették meg a teljes életművét?, bődülök el. Az életmű mind ingatagabb stószban magasodik.
Megszólalt az írónő, kommentálja a pasim.
Persze, értem én. A nagyszüleim feljöttek Pestre, és akartak egy jobb életet, mint amilyen a szüleiknek volt. Akartak egy szép, rendezett életet polgári miliővel, színházba járással, még egy-két ismertebb festő munkáit is kitették a falra. Apám szerint ez csak a máz volt. Anyád fátyolos tekintettel idézget Kosztolányit, aztán este leül a Dáridó elé, ilyeneket mondott apám anyámnak. Én amúgy szerettem a péntek estéket nagyanyáméknál, de azért ironizáltam nekik a Dáridón mint koravén gyerek, akit láthatatlan ítészi szemek figyelnek. Vették a lapot, együtt nevettünk a Csipkés kombinén meg Jimmyn, rajta amúgy is szokás volt, asszem, ha nem akartál a prolivilághoz tartozni, és hát a nagyszüleim nem akartak.
Filléres Könyvek. Aranykönyvtár összes. A Világirodalom Remekei összes. Világirodalmi lexikon, 1–19. kötet. Pedig, úgy rémlik, tényleg alaposan szelektáltunk anyámmal a kazáncsere, a konyha újracsempézése és az erkély felújítása előtt. A régi, szívemnek kedves, düledező könyvszekrényeket megereszkedett polcaikkal lomtalanítók vitték el. Háttal álltam nekik, míg furgonba dobálták a maradványokat. Megunt háziállatok tekintetének szégyenkező kerülése, míg elnyeli őket a biztos pusztulást jelentő erdő.
Hívása nagyon fontos a számunkra.
A géphang hol tegez, hol magáz, mint aki nem tudja eldönteni, hogy fásult bürokratát vagy fiatalos IKEA-dolgozót alakít. A hívásvárakoztató dallamot ezúttal rockosra vették. Kihangosítom a telefont, és a kartondobozok közt táncikálva söprögetek. A praktikus és multifunkcionális polcrendszernek, amely reményeink szerint elbír majd ennyi könyvvel, már valóban meg kellett volna érkeznie, tudom meg végre egy ügyfélszolgálatostól, a járványhelyzet miatt azonban előfordulhatnak csúszások.
A plazmatévé az egyik könyvekkel megrakott kartondobozra kerül. Netflixes dokumentumfilmet nézünk egy pasiról, aki egy koffernyi holmit tartott meg az anyja hagyatékából. Felcsillan a szemünk. Ez a huszonegyedik század, vége a csetreszek fetisizálásának. Ha nem zsúfoljuk tele az életünk, kitisztul az elménk is. Én kiselejtezem a háromnál több színt tartalmazó ruháimat, a pasim a szerszámoskészletében vág rendet. A hulladékudvarból hazafelé megkéri a kezemet. A mi életünk egészen más lesz, mint a felmenőinké volt.
Egy értelmiségi lakásban könyvekre van szükség, jajdul a telefonba anyám. Mitől akartok megszabadulni?
Mit tudom én, majd átnézzük alaposan, próbálom idegesen rövidre zárni a témát. Például azoktól a sorozatoktól, amik az összes háztartásban megvannak. Neked nem kellenek?
Isten őrizz, dehogy kellenek, anyámat így is a frász töri, hogy egyszer majd rájuk szakad az apám gyűjtögetőszenvedélye bizonyságaitól roskadozó padlás. Persze, értem én. Apám apját ’58-ban kivégezték, a család nélkülözött, apám reflexszerűen vesz mindenből (és sajnos nem csak az ehető dolgokból), ami megtetszik neki, legalább hármat. Elég komoly bögregyűjteménye van.
A nagy nehezen elővadászott antikvárius, aki hajlandó maszkban, gumikesztyűben bemerészkedni hozzánk, azt mondja, hogy nincs szüksége ezekre a sorozatokra. Az összes háztartásban megvannak, az összes antikvárium dugig van velük. Egy-két kortárs kötetet választ ki, amiket a nálam sikeresebb szerzőik iránti engesztelhetetlen gyűlölet okán soroltam az elvihető kategóriába.
Hívása nagyon fontos a számunkra.
A dallam ezúttal líraibb. Három hete várunk a polcrendszerre, közlöm kissé élesen. Az ügyfélszolgálatos utánanéz az ügynek. Zene. Elmosogatok. Igen, valóban három hete, tér vissza az ügyfélszolgálatos. Nem tudja, minek tulajdonítható ennyi késlekedés, elnézésünket kéri, és kapcsolja egy kollégáját, aki jobban rálát az ügyre. Zene. Ablakot kezdek pucolni. A másik ügyfélszolgálatos megerősíti, hogy tényleg három hete várunk, elnézésünket kéri, és utánanéz az ügynek.
Egy hirdetés alapján sikerül megtalálni azt a fószert, aki állítólag Kárpátaljára visz könyveket. Minden érdekli. Érkezése előtt alaposabban is átnézzük a dobozokat. A pasim, azaz, még szoknom kell, a vőlegényem szovjet háborús ponyvákat különít el magának. Egy csomó klasszikust helyez az elvihetők közé.
Eeezt? Szememet forgatva lengetek meg az orra előtt egy könyvet.
Nem muszáj. Én nem tudom, mi ez, biggyeszti az ajkát közömbösen.
Nem tudod, mi ez, ismétlem hitetlenkedve. De hát ez alapmű!
Nálatok lehet, hogy az volt, nálunk nem.
Azért van olyan, hogy egyetemes emberi kultúra, hápogok.
Na, mi lett hirtelen a minimalizmussal, horkan fel a vőlegényem. Anyád benyomta rajtad a gombot?
Ennek semmi köze anyámhoz, csattanok fel. Min nőjön majd fel a gyerekünk, ilyen sablonos szarokon?, intek megvetőn a vőlegényem által nagyra becsült sci-fi-szerző kötetei felé. Már a borítójuk totál gagyi.
Még meggondolhatod magad. Válassz az ismerőseid közül valami alkoholista, világfájdalmas sznobot, azzal tarthatnátok műelemző szemináriumokat olyan könyvekről, amiket soha nem olvas el senki, vágja oda a vőlegényem, aki ironizálás nélkül nőtt fel a Dáridón, és önérzetesen elzárkózik attól, hogy első generációs értelmiséginek nevezze magát. Fél nap duzzogás után kénytelen vagyok bocsánatot kérni tőle. Néhány elektronikus formában is elérhető klasszikust és pár háborús ponyvát is átcsoportosítunk az elvihetők közé.
A hirdetést feladó, kissé túl közvetlenül handabandázó fószernek minden kell. Távozása után jelentősen üresebb lesz a lakás. Leheletnyi rossz érzés motoz bennem, hogy tényleg Kárpátaljára kerülnek-e a nagyszüleim becsben őrzött könyvei.
A negyedik héten csomagjaink érkeznek az IKEA-tól. Csak a szállító távozása után vesszük észre, hogy a címzettek nem mi vagyunk, hanem Király István Biatorbágyról, a csomagok pedig egy komplett kültéri étkezőbútor-garnitúrát tartalmaznak.
Hívása nagyon fontos a számunkra.
Panaszlevelet írok, egy ügyintézővel ordítozom, majd túlcukrozottan engesztelem. Egy másiknak indokolatlanul megnyílok, és családi traumákról magyarázok. A polcrendszerünk nincs Király Istvánnál Biatorbágyon. A polcrendszerünk helye ismeretlen. Az eset további nyomozást igényel. Nem tudják, minek tulajdonítható a hiba, elnézésünket, valamint szíves türelmünket és megértésünket kérik.
Lassan közömbössé válunk a polcrendszer iránt. Elhalványul előttünk a képe, csak néha rúgok bele dühömben egyik-másik dobozba. Folytatjuk a szelektálást. Facebook marketplace-en eladjuk a plazmatévét, a konyhai robotgépeket, három szőnyeget, egy csomó törülközőt és az egész étkészletet mínusz minden darabjából kettőt-kettőt. Ennyi elég nekünk, ha vendégek jönnek, majd kapnak komposztálható tányért, poharat, evőeszközt. A személyes tárgyainkat, az exektől kapott bögréket, leveleket, egykor fontos ajándékokat sem kíméljük.
Minimalista lakások fotóit nézegetem a Pinteresten. Néhány letisztult, áramvonalas formájú valami a polcokon, egy-egy nonfiguratív kép a falon, könnyezőpálma bambuszból font kaspóban. Natúr színek, kézzel szőtt szőnyegek jutaszövetből, rattantárolók. Ha beírom a keresőbe, hol lehet ilyesmiket kapni, mindig a kurva IKEA-t dobja ki elsőként. Elégedetlen vagyok a kanapénkkal. Egy monstrum, csak szétfolyni lehet rajta. Ugyanilyen van a pasim, na, mindig elfelejtem, vőlegényem szülei nappalijában, fölötte arany karórát mintázó falióra és műanyag zöldikék. Kitartóan fúrom a kanapét. Eladjuk, lelkesen hazacipelünk néhány, a Penny mögött talált raklapot.
A polcrendszer egészen váratlanul érkezik meg. Nyers színűre emlékeztem. Csalódott vagyok.
Elmúltak a mézeshetek, asszony, mit csináljak veled, dudorászik önfeledten a vőlegényem az összeszerelés közben.
Kiürül a szoba. Az egyik falnál a leharcolt, kockás pléddel fedett raklapok, a másiknál a vadi új, matt fekete, meglepően masszív és monumentális polcrendszer. A plazmatévének kialakított hely funkciótlanul tátong. A megmaradt könyvek foghíjasan árválkodnak a polcokon. Míg összefont karral, szánkat elhúzva szemléljük az eredményt, egy vaskos kötet az oldalára puffan. Kár, hogy eladtuk a könyvtámaszokat is. A vőlegényem a hálószobába vonul. Az ágyon elvetődve, telefonról néz valami akciófilmet. Törökülésben próbálok meditálni, alaposan magam alá gyűrve az egyik plédet, de még így is nyomja a seggem a raklap. A hátam is fáj. Már emlékszem. A kanapé ronda színéhez választottuk a polcrendszert. Próbálok nem erre gondolni. Próbálom kiüríteni az elmém, és nem gondolni azokra a natúr színű, mindenféle fenntartható eljárással készült tárgyakra, amelyeket egészen olcsón megrendelhetnék az IKEA-ból, de egyáltalán nem illenének ide.
Lassan besötétedik. Elfutja a szemem a könny. Hiányoznak a régi, szívemnek kedves, düledező könyvszekrények megereszkedett polcaikkal. Hiányzik a Lenin-fej levélnehezék, a háromdimenziós kockákat mintázó csempével kirakott, muskátlis erkély és a Déli nótaszó. Bent a vőlegényem fülessel a fején elszunyókált. Szépen, őszintén, gondtalanul alszik. Felkapcsolom a villanyt a nappaliban, szétnézek, sóhajtok. Ideje a közös életünkkel megtölteni a lakást.