„Én a hatalom helyében nagyon aggódnék” – Interjú Krusovszky Dénessel

Igazán szembeötlő volt, hogy az új könyve kapcsán készült interjúkban mennyire a közélet került központba. Nem bánja, hogy ez némileg elvonja a figyelmet a műről, vagy pont hogy egy író feladatának tartja markánsan hangját hallatni a kultúrát érintő közéleti témákban?

Kicsit bánom azért. Az idei könyvhét utó­élete furcsán alakult a Libri-ügy miatt, de szinte mindig akad egy ügy, ami újságírói szempontból érdekesebb, mint egy friss könyv. Így működik a nyilvánosság, akár szeretjük, akár nem. Egyébként szívesen beszélek ilyen dolgokról, mert azt gondolom, a prózámnak van köze a társadalmi kérdésekhez. Ráadásul újságíró is vagyok, tehát alapvetően foglalkozom közéleti kérdésekkel. Értelmiségiként szintén fontos, hogy legyen reakciónk arra a világra, társadalomra, szűkebb vagy tágabb környezetünkre, amiben élünk. És szerintem nem baj, hogy nem csak a műveken keresztül mondja el egy író a véleményét – ez nem idegen az írószereptől, sem a magyar irodalmi hagyományoktól. Sok olyan írónk volt, aki közéleti dolgokban is hallatta a hangját. Ha olyan a közéleti helyzet, arról beszélni kell.

A véleménynyilvánításban tehát hisz. És a két tábor közötti párbeszédben?

Semennyire. Egyetlen olyan momentumot nem tudok említeni az elmúlt néhány évből, ami bármiféle bizakodásra adna okot. És azok az ismerőseim is – jellemzően idősebb irodalmárok –, akiknek van emlékük arról, amikor ezek az árkok még nem voltak ilyen mélyek vagy valamilyen módon át lehetett hidalni őket, ugyancsak kiábrándultak ma már. Amikor vállalhatatlan nyilatkozatok jelennek meg, onnantól nincsen miről beszélni. Ha nem ugyanazt a nyelvet beszéljük, ha az alap sem adott – nem tudunk szóba állni. Ám nem is az az igazi probléma, hogy vannak politikai alapú szekértáborok (nem szerencsés persze, főleg revansista attitűdben), hanem hogy nem tudott olyan struktúra kialakulni, ami a pluralitást tartja szem előtt. Mert nagyon sok műhely, irodalmi kör létezik, csakhogy ezek folyton a hatalmi logika mentén felállított „erőközpontok” árnyékában kénytelenek dolgozni. Pedig annyira sokféle a kortárs magyar irodalom, nem lehet két szekértáborra osztani – ez fals, politikából átvett modell. Ugyanakkor a megtámogatott oldal is frusztrált, az sem boldog, hiszen hiába várják, nem lehet felülről megszabni, kit olvassanak. Annyira sokféle a kortárs magyar irodalom, nem lehet két szekértáborra osztani – ez fals, politikából átvett modell.

Lehet ellenreakció a Libri-ügyre a kisebb köröknek, műhelyeknek a megerősödése, összetartása?

Ez talán nem ennyire magától értetődő, ha olyan emberek kerülnek egy légtérbe, akik inspirálják egymást, akkor abból a körülmények ellenére is létrejön valami. Az állam feladata nem az irodalom kitalálása, hanem támogatása lenne. Ám ha ez annyira szelektív, mint most, akkor sem áll meg az élet, a művészet mindig alapvetően alulról építkezik. Ami nem jelenti azt persze, hogy egy ilyen egyensúlyvesztett helyzetbe ne roppanhatnának bele karrierek, alkotók, akik erre érzékenyebbek.

És ön mennyire érzékeny?

Igyekszem megvédeni magam, például az írás mellett van egy főállásom – a Magyar Narancs újságírójaként dolgozom, és Bojtár B. Endre főszerkesztőnek köszönhető, hogy amikor intenzívebben írok, tolerálja, hogy eltűnök néhány hónapra. Jó lenne nyilván, ha az írásból is meg lehetne élni, ahogy ezt szerencsésebb helyzetben lévő külföldi barátaim esetében látom olykor. De hát azokhoz a viszonyokhoz kell alkalmazkodni, amik adottak. Nekem nagy segítséget jelentett az utóbbi időben néhány külföldi ösztöndíj például, de itthon már nem pályázok állami támogatásra – meg akarom őrizni a függetlenségemet, nem akarom érezni a nyomást.
Az említett Libri-ügyben is bizonygatják most, nem fog változni semmi, de nyilván nem azért vették meg, hogy ne változzon semmi. Biztosan akarnak vele valamit, különben nem költenének rá ennyit. Nem látványos átalakításokban gondolkodnak, csepegtetni fogják inkább a változásokat. Nem akarják túlfeszíteni a húrt, hiszen hamar összeomlana a rendszer, ha az ottani szakemberek felállnának. Alighanem lassan akarják megfőzni a békát, hogy ki ne ugorjon a fazékból. itthon már nem pályázok állami támogatásra – meg akarom őrizni a függetlenségemet, nem akarom érezni a nyomást.

Térjünk a regényre! Ott is túlélési stratégiákat látunk az értelmiségi réteg (tanár, orvos, újságíró) köréből, az ő dilemmáikat látjuk: menni – maradni, lázadni – megszokni. Az ön hőse visszatér, és marad szülővárosában…

Igen, van benne felelősségtudat, a barátai, tanítványai iránt, vagy ahogy a városról és lakói­ról gondolkodik. Más dolog, hogy ehhez megtalálja-e a megfelelő eszközöket és mozgásteret, vagy sem. De nincs ítélkezése azokkal szemben, akik elmennek. Ugyanolyan módon értelmezhető felelősségvállalásnak az is, például a családdal szemben, amelyek jobb életkörülményeket akarnak teremteni, vagy önmagukkal szemben, mert nem akarnak 45 évesen szívinfarktust kapni. Mindezt elfogadja, érti, logikusnak gondolja. Ő nem megy el, neki meg ez a döntése.

Egy kisváros a helyszín. Döbbenetes, hogy az itt kialakult természeti katasztrófa országos szinten mennyire nem lépi át az ingerküszöböt, belügy marad.

Egy pillanatra figyelnek csak oda, aztán jönnek az újabb hírek, mások lesznek a kattintékony témák. A hangulat érdekelt igazából ebben a gondolatkísérleti jellegű történetben, a katasztrófára adott helyi válaszok – hogyan dolgozzák fel, hogyan próbálják túlélni. Két mintám volt: a Covid tapasztalata és a klímakatasztrófa, amiben élünk. Erről az utóbbiról tudjuk, hogy létezik, beszélünk róla, de igazi tapasztalatunk nincs, még csak fenyegetésként van jelen az életünkben, és inkább pszichés szinten működik, klímaszorongásként. A Covid kapcsán pedig nem tudjuk a pontos okokat, hirtelen került elő és múlt el, és pont ugyanúgy folytatjuk az életünket, mintha mi sem történt volna, mindenki inkább felejteni akar, mintsem feldolgozni a traumát.

Kis távolság is elég, hogy elveszítsük a szolidaritásunkat – írja a könyvben. De ennek ellenkezője is ott: muszáj a távolságot tartani, ha nem akarunk beleőrülni a körülöttünk lévő történésekbe. Hogy mindenhez viszonylag könnyen hozzá lehet szokni, alapélmény a regényben. Ez túlélési ösztönből fakadó rugalmasság, vagy kényelemből adódó folytonos megalkuvás, hogy egyszerűbb átlépni dolgokon?

Mindez néha szétszálazhatatlan. A túlélési ösztön a megalkuvással is együtt jár. És a kényelem mozgatja a túlélési ösztönt. A kívülállóság nyomatékosítása mindig valahogy a kényelmi pozíció fenntartásáról is szól. Egy időben gyűjtöttem azokat a fotókat, amin valamilyen katasztrófát néznek emberek kívülálló pozícióból. Szóba is kerül a regényben az az ikonikus fotó, amin az összedőlő World Trade Center van a háttérben, és a brooklyni oldalon napozó fiatalok sörrel a kezükbe nézik nevetgélve – ennyi távolság már elég, hogy zavartalanul, kívülállóként nézzék a tragédiát. A katasztrófaturista attitűd ma már mindennapossá vált a közösségi média révén. A digitális korral a kívülállóság csúcsra lett járatva, hiszen egy képernyőt bámulunk csupán. Rideg, empátiadeficites helyzetnek látom, amiben ma vagyunk kénytelenek szemlélni a világot.

A megszokás a változást is gátolja. Akik változást akarnak generálni, a regényben is a fiatalok, a diákok. Ám ők önmagukban kevésnek bizonyulnak. Tüntetésük végül kudarcba fullad, válasz nélkül marad. Ezt látjuk magunk körül is. Mi adhat reményt, hogy a tiltakozások ne fulladjanak ki vagy bizonyuljanak értelmetlennek?

Attól még, hogy a hatalom nem vesz tudomást a tiltakozásokról, vagy ha tudomást vesz, büntetni akarja őket, nem múlik el nyomtalanul a hatásuk. Nem pusztán az számít, elérnek-e konkrét változást ezek a megmozdulások, hanem hogy lesz a fiataloknak egy része, amely tapasztalatot szerez arról, milyen kimenni tüntetni, hogyan kell azt megszervezni, milyen formában lehet ellenállni, egyáltalán, hogy lehet mást gondolni, másképpen beszélni. És még az is tud inspiráló tapasztalat lenni, hogyha ez aztán elbukik, mert a saját bőrükön érzik meg, a hatalom logikája nem egykönnyen megváltoztatható valami, a hatalommal nehéz kommunikálni, nem elég petíciókat írni, felszólalni, hanem tovább kell menni. Ha most van egy generáció, a jövő értelmisége, amely úgy kerül ki a középiskolából, hogy ezeket átélte, akkor én a hatalom helyében nagyon aggódnék. Egyszóval a fiatalok szocializációja szempontjából is nagyon fontos. Ha meg közben még el is tudnak érni valamit, plusz jó. Több generációnál nem volt ilyenfajta kiállás, az volt az attitűd, hogy az autoritásokhoz alárendelten kell viszonyulni – ez öröklődött tovább valamifajta rosszul értelmezett udvariasság, kötelességtudat formájában.

 Az eredmény tehát épp ez a belső változás – attitűdben, mentalitásban, gondolkodásmódban. Mert ha ez egyszer valakiben kialakult, azzal utána már nem lehet bármit megcsinálni. Van ugyan olyan hatalom, amivel szemben nem tud majd lázadni, de a kritikusság tapasztalata az övé lesz, és attól fogva már nem lesz könnyen manipulálható.
A regény főhősére is hat a diákok tüntetése. Bár Koroknainak is szűk a mozgástere, nem marad lehetősége, hogy lázadjon, de közben mégis mutat arra jeleket, hogy nem törik meg – privát lázadásai vannak. Nem a kereteket feszegeti, hanem a kereteken belül próbál egy maga által elfogadható játékteret kiépíteni. Nem rúgja fel a szabályokat, hanem sajátosan kezdi el értelmezni és alkalmazni azokat.

Nem tudunk elég kicsik lenni, hogy ne érhessünk el változást – mondja egyik tüntető diákhőse. Hisz ebben?

Ironikusan idéztem be Greta Thunberget. Egy kisvárosban fákat öntenek le paradicsommal – nem egy világméretű dolog, mint amikor ő az ENSZ-ben elmondja ezt a beszédet. De közben mégis az ilyen kis helyeken és ilyen léptékben működik a változás. Tömegeket megváltoztatni mindig félrevezető elképzelés. Azt érzem mélyebb hatású dolognak, ha az egyes embert meg tudja változtatni valami. Ha ez összeadódik tömeggé valamilyen helyzetben, az nagyszerű, bár vannak kétségeim ezzel kapcsolatban, de hogy az egyén meg tud változni, abban hiszek.

A tevékenyek másik csoportja a hippi alternatív fagyógyítók, akikkel kapcsolatban felveti azt a dilemmát: lehet-e érv mellettük, ha nem használnak, legalább kárt nem okoznak, vagy aki a reális problémákra nem reális válaszokat ad, az maga is kártékony.

Nincs erre egyértelmű válaszom. Koroknai is alapvetően racionális beállítottságú ember, ám amikor irracionálissá válnak a körülmények, az ember tehetetlen, ez a racionális nézőpont már nem tud olyan kézenfekvő módon érvényes maradni. Nevet a naivitáson, hogy fákat ölelgetve bioenergia átadással akarnak gyógyítani, ez tőle nagyon idegen, közben meg azt látja, még ez is több, mint a semmi, és ő sem tud jobbat. Vannak olyan léthelyzetek, amikor a racionális nézőpont is sérülékennyé tud válni. Hogyha nem tudunk valamiről biztosat, akkor elkezdenek a hiedelmek hasonló relevanciával fellépni, és ez nemigen védhető ki társadalmi szinten. A felvilágosult, tudomány erejében hívő világ egy krízis hatására kifordul magából. Ez is a covid egy érdekes és maradandó tapasztalata, hogy a társadalmi krízisekre adott válaszok sokszor ugyanúgy működnek, mint a középkorban. Mindez nagyon sok mindent megmagyaráz arról, ami a covidon kívüli állapotban is irányítja a társadalmat.

Az idősekkel való kapcsolat szintén fontos momentum a regényben. Az ő helyzetük ma tragikusan nem része a közbeszédnek.

A Covid abszurd fénytörésben mutatta meg, hogy ez a társadalom milyen mély problémákat hordoz, miközben nem reflektál rá eléggé. A küzdelem a politikai dolgokkal, az ideológiai viták elvonják a figyelmet, és elrejtik, hogy mindeközben fontos, égető társadalmi problémákról nem ejtünk szót, pedig erőteljesebben ott vannak a hétköznapjainkban, mint talán néhány kultúrpolitikai kérdés. Elöregedő társadalomban élünk, miközben a fiatalság kultusza árad a média minden szegmenséből. Az idősekkel való foglalkozás kikerült a családi színterekből, ennek megfelelően azt is egyre kevésbé értjük, mi vár majd ránk elkerülhetetlenül.

Koroknai, a főhős egyre otthonosabban és felelősségteljesebben kezd mozogni közegében, nem marad kívülálló, talán ezért is marad. Másrészről megtanul röhögni – magát viszont kicsit kívülről látni.

A röhögésen keresztül minden bizonnyal a túlélés felé tesz lépéseket. Nem szerettem volna, hogy teljes kilátástalanságban legyen otthagyva ez a szereplő a regény végén. Még ha marad is sötét színezet a befejezésben, illetve egy újabb különös, fenyegető fordulat, nem egynemű a helyzet. Ambivalens és nyitott a történetvég is, az olvasón múlik, merre akarja vagy tudja továbbgondolni. És a visszajelzésekből úgy tűnik, tényleg számos olvasat működik – többféleképpen lehet érteni a regény lezárását, mint ahogy, azt gondolom, az életünkben is a legtöbb dolognak nincs kizárólagos értelmezése.