Régi idők focija

Herzog Ede szövetségi kapitány nem sokat bíbelődött az összeállítással: az 1917-től sorozatban kilencszer aranyérmes MTK-ból nyolc játékost (Feldmann Gyulát, Kertész II Vilmost, Kertész III Adolfot, Vágó Antalt, Taussig Imrét, Schaffer Alfrédot, Schlosser Imrét, Szabó Pétert) állított a tizenegybe, kettőt (Siegl Józsefet és Urik Józsefet) a Törekvésből tett be, míg a kapuban újoncot avatott, a háló őrzését a tizennyolc esztendős Plattkó Ferencre bízta.

Ő volt a Vasas első válogatott labdarúgója, és Herzog jó szemmel vette észre, hogy különleges tehetség bukkant fel a munkáscsapatban. Plattkó néhány évvel később Ricardo Zamora helyére szerződött az FC Barcelonához, és akkora sztár lett a vörös-kék klubnál, hogy Rafael Alberti katalán költő ódát írt hozzá ezzel a kezdéssel: „Senki sem felejt el, Plattkó, / nem, senki, senki, senki, / téged, te szőke magyar medve.”

A verset az 1928-as spanyol kupadöntő, a Barcelona–Real Sociedad párharc első mérkőzése (1:1) ihlette; azon Plattkó megsérült, egy ideig a csatár Angel Arocha állt a kapuba, aztán a magyar légiós kötéssel a fején visszatért. Akkor már öt esztendeje védett Barcelonában, ahol akkora hírneve volt, mint Kubala László megjelenéséig egyetlen külföldinek sem. Népszerűségére jellemző: a luxusautókat gyártó amerikai Studebaker cég kinevezte őt hivatalos barcelonai képviselőjének, ezáltal a kapuvédő a helyi folklór részévé vált úgy is, hogy nap mint nap megannyi ember integetett neki, amint pompás szolgálati kocsiján áthajtott a városon.

Kalapot emeltek előtte bécsi premierjén is. Debütálásáról efféle kritikák jelentek meg: „Nagyszerű volt a védelem Plattkóval, aki első szereplésével igazolta nagy klasszisát és a hozzá fűzött reményeket”; „válogatott csapatunk hosszú időre megtalálta új kapuvédőjét, Domonkos, Zsák, Knapp utódját”; „új kapuvédővel kísérletezni idegen miliőben és olyan ellenféllel szemközt, mint aminő az osztrák csapat, fölötte bátor elhatározás, ám a kísérlet fényesen ütött ki, Plattkó minden várakozást fölülmúlóan teljesítette dolgát, s a legteljesebb mértékben bizonyult méltónak a bizalomra”.

A Budapesti Hírlap senkit nem fosztott meg az elismeréstől: „A magyar csapat minden részében perfekt játékot produkált" – jelentette. „– A csatárok (…) lábról lábra adogatták a labdát mindaddig, amíg az osztrák hátvédek és födezetek kimerültek, s amikor ezeknek az ereje és kitartása megtörött, nekiláttak a gólszerzés munkájának. Kertész II, Kertész III és Vágó teljesítménye felülmúl minden képzeletet. Első osztályú angol nívón álló nagyszerű játékuk juttatta a magyar csapatot megérdemelt, felsőbbséges győzelméhez. Ha hármuk között is lehet klasszifikálni, a legjobb jegyet Vágónak kell megítélni. Ez az egyszerűen, póz nélkül, becsületesen dolgozó játékos életének legbecsesebb sportteljesítményét adta vasárnap.”

A Pesti Napló szintén megállapította: „Különösen a halfsort illeti dicséret.” De megemlítette azt is: „A magyar válogatott minden egyes tagja derekasan kivette részét a kemény küzdelemből. Szépen játszott a csatársor, kifogástalanul működött a védelem, amelynek oszlopa Plattkó, a vasasok fiatal, jeles kvalitású kapusa volt.”

Az 1-es mez gazdájáról a Képes Sport néhány évtizeddel később egyenesen azt írta: „Minden kapusok között is a legnagyobb, az egész világon egyedülálló klasszis volt Plattkó Ferenc.”

Mándy Iván róla mintázta Vallai kapust, aki 1973 óta mindannyiunk jó ismerőse a kiváló író novellájából készült, klasszikus Sándor Pál-filmből, a Régi idők focijából.

A magyar csapat Bécsben 4:1-re nyert. „A kapott goal védhetetlen volt” – írták. Amúgy a másik kapus is kitűnően mozgott, a beszámolók szerint az osztrákok legjobb embere volt, pedig Willy Halpern a másodosztályú Hakoah-ból került a csapatba. Utóbb kivándorolt Amerikába, 1925-ben – harminc éves korában – már New Yorkban nyitott ékszerboltot, majd a régi és új idők focija idején, 1973-ban bekövetkezett haláláig az Egyesült Államokban élt.

Plattkó Santiago de Chilében hunyt el 1983-ban, nyolcvannégy esztendősen, miután három periódusban volt a chilei válogatott szakvezetője, edzette a Colo-Colót és a Boca Juniorst, technikai igazgatóként irányította a River Plate-et. (Ahogyan 1955-től a Barcelonát is dirigálta trénerként.) Szakkönyveivel is a dél-amerikai térség valóságos futballmágusa lett, noha arrafelé a hőskorban sem volt könnyű újat mondani és mutatni, hiszen már az első vb-döntőt Uruguay és Argentína válogatottja vívta 1930-ban.

Világvándor más is akadt a „bécsiek” között. Kertész III 1920 őszén Saarbrückenbe költözött, ahol alig néhány héttel később, huszonnyolc évesen autóbalesetben elhunyt; Urik volt 1923-tól a Bologna első magyar labdarúgója; a Petárnak becézett Szabó játszott a Wiener AF-nál, a Nürnbergben és az Eintracht Frankfurtban; Schaffer meg mindenütt. A nyugtalan Spéci kilenc klubban fordult meg játékosként, tizennégyben edzőként. Német nyelvterületen „Fussballkönignek” nevezték, ezzel együtt amikor levelet írt az Austria Wien elnökének, hogy „ezer örömmel lennék az önök labdarúgója havi kétezer schillingért”, azt a kijózanító választ kapta: „Jöjjön kétezer örömmel ezerért!”

A 4:1-es meccsen mindenesetre bevágott hármat, a negyedik (sorrendben a második) magyar gólt Schlosser lőtte. Az Újság így lelkendezett: „A magyar footballsport felülkerekedésének igen könnyen az lehet a következménye, hogy a legközelebbi Bécsben soros magyar–osztrák mérkőzésekre már csak a császárvárosban élő magyarok fognak ellátogatni, a bécsi publikum pedig majd sztrájkol egészen addig, amíg Schlosser és Schaffer nyugalomba nem vonul.”

A két gólszerzőt a császárvárosban is nagy számban megjelenő magyar drukkerek a vállukon vitték le a pályáról. Az osztrákok viszont hiába vetették be a prágai Slavia veszedelmes csatárkettősét, Vaclav Prouseket és Jan Vanikot, Prousek csak egyenlíteni tudott, majd 1:1 után elfogyott a tudomány.

A csaknem nyolcezres közönség nagy része Rudolf Pohl német játékvezető ellen fordult, noha ő – a magyar méltatások szerint – „jól és lelkiismeretesen” fújta a sípot.

Az itthoni lapok legföljebb a terminust nehezményezték. A Pesti Hírlap leszögezte: „A mérkőzés ideje nem volt szerencsésen megválasztva, mert nem sportszerű ilyen nagy fontosságú mérkőzést a legforróbb nyárban megrendezni”. A Népszava pedig megjegyezte: „Az első félidőben a fullasztó hőség mindkét csapatot láthatóan deprimálta.”

Az eredmény tanúsága szerint a „szomszédokat” a szünet után is kerülgette a guta és a hőguta.