Az ifjúság-témában mindenki illetékes, „szakértőként” nyilatkozik, éppúgy, mint a futballról. Ám igazából nincs megoldva az ifjúsági kérdés. A szaktudományokban, még inkább a közgondolkodásban fölöttébb megosztott a fiatalok megítélése, és bizony gyakran találkozhatunk előítéletekkel, heves indulatokkal. Már abban az alapkérdésben sincs egyértelmű és egyöntetű állásfoglalás, hogy egyáltalán miért kívánatos, vagy inkább szükséges magáról az ifjúságról beszélnünk, vitatkoznunk, illetőleg komoly(abb) vizsgálatokat folytatnunk. Az alábbiakban hadd próbáljak válaszolni erre a magától értetődő, sokunkat izgató, mégis kevésbé átgondolt kérdésre.
Mintha egy megrögzött idős ember vagy szülő fakadna ki az ifjúság ellen: „A mai fiatalok szeretik a luxust, a fényűzést, rossz a modoruk, megvetik a tekintélyt, ellentmondanak szüleinek, nem tisztelik az idős embereket, fecsegnek akkor, mikor dolgozniuk kell, keresztbe teszik lábukat és zaklatják tanáraikat.” Alaposan meglepődünk, amikor kiderül, e dörgedelem nem manapság fogalmazódott meg, hanem csaknem két és fél évezreddel ezelőtt, és Szókratész nevéhez fűződik. Joggal kérdezhetjük, mire következtethetünk e roppant régen született mondásból? Arra mindenképpen, hogy a fiatalok és a felnőtt (továbbá az idős) emberek között mindig is voltak, vannak és lesznek különféle nemzedéki különbségek.
Ezzel kapcsolatban szeretnék emlékeztetni egy magyar adalékra is: Móricz Zsigmond írja a Rokonokban az 1930-as években (mellékes szál, de témánk szempontjából fontos megállapítás): „A mai fiatalság nekem úgy tűnik fel, mintha nem is a mi gyermekünk volna. Egészen más a gondolkodásuk, más az ízlésük, más a hazafiságuk. Ha van…”
Úgy tűnik tehát, a nemzedéki ellentétek és konfliktusok végigkísérik társadalom és ifjúság viszonyának történetét.
Ez alapigazság, amivel mindnyájunknak meg kell békülnünk. Általános összefüggésről van szó, amely bizonyos értelemben függetlenül létezik a konkrét társadalmi tértől és időtől. Nagy kérdés viszont, hogy vajon megállhatunk-e a fenti kijelentésnél, és nem indokolható-e annak továbbgondolása? Azt szeretném ajánlani, vigyük tovább a gondolatsort!
Röviden időzzünk el azon, hogy döntően mi határozza meg a mindenkori történelem és az ifjúság közötti viszonyt, amely – ha nagy léptékben is – már konkrétan változik. Több szakaszban mutatja meg alakzatait.
Az úgy nevezett törzsi társadalmak világában még nem beszélhetünk a mai értelemben vett ifjúságról. Ugyanis a gyermekember egy csapásra, a felavatási próba (ami lehetett például egy oroszlán elejtése) sikeres teljesítésével nyomban felnőtté vált. Ily módon nem volt a gyermek- és a felnőttkor között egy átmeneti, köztes életszakasz. A gyerekember viszonylag korán lett felnőtt, igaz, korán is halt meg, miként a törzs többi felnőtt tagja. Azt mondhatjuk, a törzsi együttélés és -működés valójában az „ifjúsághiányos” közösségek világa volt.
A civilizáció későbbi szakaszaiban – témánk vonatkozásában is – jelentős változások történtek. A legfontosabb fejlemény az volt, hogy megjelent a társadalomban az ifjúság, mint viszonylag jól elhatárolható nemzedék, amellyel immár külön kellett foglalkoznia a felnőtt társadalomnak. Mivel azonban a fiatalokra sokáig a felnőttek „kicsinyített másaként” tekintettek, így csupán morális szempontból törődtek velük: a fiatalokat arra készítették fel, nevelték, hogy gyorsan és zökkenőmentesen tagozódjanak be a felnőttek társadalmába. A cél az volt, hogy a fiatalok fogadják el, majd saját későbbi életkorukban képviseljék a felnőttek által vallott és gyakorolt életszemléletet, szokásrendet, értékvilágot, az adott gazdasági és politikai hierarchiát. A nemzedéki sajátosságok eleinte ösztönösen és részlegesen nyilvánultak meg, de a későbbi korokban, társadalmilag is tudatosultak a nemzedékek közötti konfliktusok, majd egyöntetűvé és egyetemessé váltak. E folyamatot legmélyebb szinten Hegel ragadta meg a XIX. század legelején. A klasszikus német filozófia jeles alakja felismerte, hogy úgy lehet legpontosabban leírni az ifjú nemzedék jellemző vonásait, ha összehasonlítjuk a megelőző (gyermekkor) és következő (felnőttek világa) generációk általános tulajdonságaival. Így jutott arra az eredményre, hogy míg a gyermek békében él a világgal, s mindent, mindenkit egy-egy konkrét személy (anya, apa, tanító néni) látókörén átszűrve tekint-ítél meg, addig az ifjú szakít a harmonikus világképpel, a közvetlenül jelenlévő konkrét személyek által képviselt értékrenddel.
A fiatal számára a világ "kizökkent", és ő az, akinek szent feladata, hogy helyre hozza azt. Elhivatottnak érzi magát arra, hogy megszabadítsa az emberiséget a világ bajaitól.
Szeme előtt magas rendű általános eszmék, elvek (például szabadság, függetlenség, barátság, hazaszeretet, szerelem) lebegnek, amelyek lázban tartják, és a megvalósításukhoz elég tetterőt is hisz és/vagy gondol önmagában. Míg a gyermek életében a játék(osság) kerül előtérbe, a fiatal életében a tanulás, a tanulmányok végzése válik fő foglalatossággá. Ugyanakkor a felnőtt ember már megtanulja, hogy a világ átalakítása csak kis lépésekben, kompromisszumok árán valósulhat meg, és általában nem a nagy dolgokkal, hanem a részletekkel lehet bíbelődni, előre haladni. A felnőtt nem csupán önmagával foglalkozik, hanem másokért (házastárs, élettárs, gyermek, idős szülő) tevékenykedik, kész azokért felelősséget vállalnia, a gondoskodás terhe és gyönyörűsége áll élete középpontjában.
Azután belépünk a modernitás (XIX-XX. század) korszakába, ahol újfent gyökeres – gazdasági és politikai jellegű – változások történnek társadalom és ifjúság viszonyában. A fiatalok társadalmi szerepe és jelentősége látványosan megnövekedik: nemzedékből viszonylag önálló, saját érdekekkel, elkülönülő politikai célokkal és törekvéssel, sajátos kultúrával bíró társadalmi nagycsoporttá, társadalmi erővé válik. Már nem elég nemzedéki alapon foglalkozni az ifjúsággal, hanem mint társadalmi kategória (képződmény), minden korábbi történelmi állapotához képest, nagyságrenddel komolyabban, intenzívebben, közvetlenebb módon szükséges törődni színre lépésével.
Gazdasági szempontból könnyen belátható, hogy a nagyipar, a világpiac, a világkereskedelem kialakulásával, a rohamléptékű technikai fejlődéssel önálló gazdasági érdek jön létre a magas szinten képzett, innovatív készséggel-képességgel megáldott fiatal munkaerő alkalmazására. A folyamatot jól érzékeli Lukács György. Háromkötetes késői munkájában (Ontológiájában) olvasható egy passzus, amely eddig feltáratlan maradt a filozófiában, a közgazdaság-tudományban, de az ifjúságkutatásban is. Lukács többek között az öregség tekintélyvesztéséről ír. Szerinte a korábbi korszakokban a hosszú élet során felgyülemlett empirikus élettapasztalatok biológiai alapja garantálta az idős emberek tekintélyét és monopolhelyzetét. Azonban a modernitásban a „társadalmilag döntő tapasztalatok többé már nem pusztán empirikusan gyűlnek össze, és maradnak meg az emlékezetben, hanem általánosításokból levezetés útján…” Vagyis megnövekedik az általánosításokból, elméleti-logikai úton születő tapasztalatok, a tudományos és technikai fejlődésre nyitott hozzáállás és a megfelelő felkészültség szerepe. Az öregség – amely küzd a megrögzött nézetek, szokások tehertételével – társadalomban betöltött jelentősége megcsappan, viszont a tudományos és technikai újdonságok alkalmazására, kigondolására, valamint a gyorsan változó munkaeljárásbeli formák követésére fogékony ifjú munkavállalók a gazdasági fejlődés motorjává válhatnak.
A modernitás ifjúsága politikailag (is) artikulálja önmagát, önérdekét. Gondolhatunk nagyszerű történelmi színre lépéseire, mint például az „Ifjú-Itália”, az „Ifjú-Németország” mozgalmakra vagy az 1968-as diáklázadásra. Hazai példákkal élve, az 1848-as márciusi ifjak fellépésére, az 1956-os magyar forradalom fiatal hőseire. Anélkül hogy kitérnénk itt a történések taglalására, abban bizonyosak lehetünk, hogy az akkori politika és társadalom nem maradhatott közömbös a fiatalok politikai megnyilvánulására, kénytelen volt valahogy reagálni rájuk. Ezek után a társadalom s annak kormánya nem működhet úgy, mintha az ifjúság politikailag elhanyagolható tényező lenne.
Úgy tűnik tehát, minél inkább dinamizálódik a gazdasági, technikai és tudományos fejlődés, illetőleg minél inkább kiteljesedik a politikai élet (a demokratikus politizálás), annál nyilvánvalóbbá válik az ifjúság nagyobb térnyerése. Azt állítom tehát, legfőképp ezért szükséges kiemelten tárgyalni és vizsgálni az ifjúsági kérdést.
S van még egy ok, ezúttal negatív társadalmi fejlemény, ami miatt külön is szükséges értékelni a fiatalok helyzetét.
Manapság, a posztmodern magyar valóságban szemlátomást megromlott társadalom és ifjúság viszonya.
A fentebb vázolt gazdasági és politikai folyamatok (ez lenne egy újabb markáns történelmi szakasz?) a legutóbbi évtizedekben eltorzultak. Nem hinném, hogy túlzás lenne ez a megfogalmazás. Fiatalok nyilvánvalóan ma is élnek közöttünk, ám mint mai generáció, sajnos, nem áll össze „egésszé”, önálló történelemalkotó erővé. A világalkotó eszmékből, a modernitásban megszületett magas rendű célokból mintha nem sikerült volna semmit megvalósítani. (Vagy csak keveset!) A fiatalok magukra maradnak, nem érzik a társadalom hathatós támogatását, tanácstalanok, talajvesztettek. Kreativitásukat, fantáziájukat, alkotó erejüket elvesztik, mert azt tapasztalják, itt nem a tehetség, a szorgalom és a szakma józan szempontja az elsődleges kritérium az előbbre jutáshoz (de egyáltalán még a megélhetéshez sem), hanem az adott politikai hatalomhoz való lojalitás, az elvtelen, szolgai alkalmazkodás. Aki nem áll be a „sorba”, annak vállalnia kell a társadalmi kiszorítottság és megalázottság keserű sorsát, vagy külföldön próbál szerencsét, távol családjától, hazájától – idegen vendégmunkásként.
Mintha a mai magyar fiatal csupán az alábbi utakból tudna választani: behódolsz a politikai hatalmi rendszerbe (NER), lemondva autonómiádról, és cserébe sikeres karriert kapsz vagy ragaszkodsz szuverenitásodhoz, de akkor kiszorulsz sok mindenből, s lemondhatsz egy sor földi jóból, vagy pedig elhagyod hazádat, vállalva az idegen létezés lesújtó érzését. Azt hiszem, mindegyik méltatlan az ifjúi létezéshez, kiváltképp ha arra gondolunk, mit lehetne „kihozni” potenciális energiájából, alkotóerejéből. Marad hát a kínzó kérdés: a politika és az egész társadalom (benne maga az egyes fiatal) kellő komolysággal, felelősséggel és felkészültséggel nézi és ítéli-e meg az ifjúsággal kapcsolatos mai dilemmákat?