Manapság hitetlenkedve szemléljük a régi, megsárgult lapokat, s újra és újra rácsodálkozunk azon, mennyit változott az újságírás akár jó, akár kevésbé jó irányba.
Szabó Iréne egyfajta utolsó mohikán volt, kiváló riporter, aki még kiment a helyszínre, hosszasan elbeszélgetett a riportalanyokkal, bemutatta nekünk az embert. Ma erre kevesebb idő jut már. Ma is irigykedve olvassuk írásait. A hatvanas években a Tiszatáj című lapnál jelentek meg írásai, majd 1971-ben került a Népszavához. Riportokat készített a gyárakban, akkoriban ez a „kor” követelményei miatt elvárás is volt. Agrárkérdésekkel is foglalkozott. A rendszerváltozás után elsősorban hadügyi témákról írt. Ez a korábbiakhoz képest másfajta újságírói megközelítést igényelt, ám ezt a feladatát is maradéktalanul ellátta, cikkeit kivételes precizitás jellemezte. Kiváló kapcsolatokat alakított ki a tárcával, minden információt ő tudott meg elsőként, annyira bennfentesnek számított, hogy néha az volt az ember érzése, mintha a háttérből ő irányítaná a minisztériumot is.
Számos tárcát is írt, az életünkről, környezetünkről, a „nyócker” utcai jeleneteiről. Cikkeit egyedi humorával ötvözte, ugyanakkor írásait kivételes humanizmus hatotta át. Ettől vált oly egyedivé, s ezért is érdemes ma is előkeresni egy-egy korábbi lapszámot belelapozni és megismerni, vagy újra felfedezni írásműveit. Szabó Iréne 2014-ig rendszeresen publikált lapunkba. Az előző évben, 2013-ban Népszava életműdíjat kapott. A másik akkori díjazottal, Tóth Jenővel, „Jenő bácsival” abban a megfoghatatlan világban együtt idézhetik fel annyi is annyi emléküket, történetüket a régi Népszaváról.
