A hetekben zajlanak vidéki zsinagógákban és temetőkben a mártír-istentiszteletek. Ezeken emlékeznek a múlt század legembertelenebb gaztettének ártatlan áldozataira. 1944 májusa és júliusa között mintegy 440 ezer magyar zsidót – férfiakat, nőket, gyerekeket – kényszerítettek marhavagonokba, és hurcoltak el hazájukból náci megsemmisítő táborokba. Csak egy kis töredékük jutott haza. Többségük élete a magyar zsidóság legnagyobb temetőjében, Auschwitzban fejeződött be.
A magyarországi zsidók szenvedése nem az elhurcolással és nem is a gettóba zárással kezdődött, hanem a többségi társadalomból való folyamatos kitaszításukkal, amelyet az úgynevezett zsidótörvények legitimáltak. 1867-ben a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt még örömmel, egyhangúlag fogadta el a parlament. Ezt követően az addig hátrányos helyzetben levő csoport tagjai közül sokan kerültek értelmiségi pályákra, gazdagodtak meg, és foglaltak el fontos helyet az ország életében. Ez egyesekben irigységet keltett ellenük. Az 1938-ban elfogadott első és a '39-ben elfogadott második zsidótörvény célja az volt, hogy visszaszorítsák őket a társadalmi életben, megszerezzék gazdasági befolyásukat és vagyonukat.
A magyar vidéken élő zsidó emberek azt vették észre, hogy szomszédaik átnéznek rajtuk, nem állnak szóba velük. Mintha láthatatlanul jöttek-mentek volna régi lakóhelyükön, vagy, ami még rosszabb, gúnyolódások céltábláivá váltak.
Magyarország politikai kapcsolata a náci Németországgal együtt járt az egyre nyíltabb antiszemita propaganda terjedésével. A magyar mozik is bemutatták Veit Harlan Jud Süss című, 1940-es uszító filmjét; megjelent a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve elnevezésű hamisítvány, Dövényi Nagy Lajos Tarnopolból indult el... című hazug regénye és több hasonló.
Mintha a magyar lakosságot egy érzéketlenségi tréningnek tették volna ki. Ennek volt a következménye, hogy amikor csakugyan halálossá vált a fenyegetés, nagyon kevesen keltek a zsidók védelmére.
Nem feledjük Sztehlo Gábor és mások hősies cselekedeteit, de tény, hogy a többség nem vett tudomást a zsidók elhurcolásának következményeiről, sőt – a gazdátlanul maradt lakások, ingóságok megkaparintásával – még hasznot is húzott belőle. Mondjuk ki nyíltan, az antiszemitizmus elterjedésével a magyarok közül sokan már nem tekintettek embertársaikként a zsidókra. Ez egyfajta (ön)védelmi mechanizmus is volt, az esetleg feltámadó lelkiismeret-furdalás ellenszere. Az önigazolási mechanizmusok működtek később is, hiszen: nem tudtuk, de ha tudtuk volna, akkor is mit tehettünk volna...
A majd nyolc évtizede lezajlott népirtásra a túlélők leszármazottai gyásszal, fájdalommal emlékeznek vissza. A többségi társadalom tagjai pedig érezhet(né)nek szégyenkezést is akár: hiszen felmenőik nem tettek eleget, nem tettek meg mindent a tömeggyilkosság megakadályozására.
Ugyanis nem szükségszerűen történt minden így. A Magyarországnál jóval kisebb Dániában az antiszemitizmus – egy csekély számú náci kisebbség kivételével – nem terjedt el, pedig az országot már 1940 áprilisában megszállták a németek. X. Keresztély dán király egy, a miniszterelnökkel folytatott beszélgetése után ezt jegyezte fel naplójába: „Saját zsidóinkra dán állampolgárként tekintek, akikhez a németek egy ujjal sem érhetnek” – idézi Bo Lidergaard Honfitársak című könyvében.
Ez így is történt, a dániai zsidóknak a megkülönböztető sárga csillagot sem kellett viselniük. Az persze csak mítosz, hogy a király is feltűzte volna a megalázó jelzést. De kijelentette, ha a németek „előállnak ezzel a követeléssel, azzal fogunk eleget tenni neki, hogy mindannyian viseljük a Dávid-csillagot.”
A németek – érezve a dán uralkodó és a lakosság zsidók iránti szolidaritását – már a zsidók sorsát megpecsételő „végső megoldást” elhatározó wannseei konferencián úgy döntöttek, hogy egyelőre eltekintenek a dán és norvég zsidók deportálásától. Amikor pedig 1943 szeptemberében mégis elhatározták, a hír gyorsan elterjedt a lakosság körében, és szolidaritási hullámot indított el. A dán zsidók túlnyomó többségének sikerült a lakosság együttműködésével, dán hajósok, vasutasok, sőt rendőrök segítségével Svédországba menekülniük. Túlélték a háborút, és visszatértek otthonaikba.
A dánok honfitársaikként tekintettek az országukban élő zsidókra. Így sikerült megmenteniük őket, és a saját önbecsülésüket is. Így tudtak emberek maradni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.