Manapság kevesen mondhatják el magukról, hogy latin nyelvből felsőfokú nyelvvizsgával rendelkeznek, ráadásul tanítják is e holt nyelvet. Minek köszönhető ez a vonzalom?
Annak idején fokozottan érdeklődtem a különféle vallások iránt, és a latin nyelv elsajátítását alapvetőnek gondoltam a velük való foglalkozáshoz. Ezért aztán a magyar mellé felvettem a klasszika-filológia szakot is, ami annak a további lehetőségét is megadta, hogy a görögön keresztül akár a szanszkrit felé is elkanyarodjak a vallások tanulmányozása érdekében, ám ebbe az irányba végül nem mentem tovább, maradt a latin.
Aminek tanulása együtt jár az antik szerzők műveivel való intenzív ismerkedéssel. Kiknek milyen opusain élezte a körmeit?
Elsősorban a klasszikus aranykori költőtriász, Vergilius, Horatius és Ovidius szövegein, de a történetírók, Tacitus és Livius műveit is sokat olvastam. A szakdolgozatomban Vergilius eklogáival foglalkoztam mélyebben, illetve a görög nyelven író Theokritosz pásztorkölteményeivel, amik az eklogák műfaji előzményének számítanak.
A latin műveltséget a jelenkori kultúránk egyik alapjának tekintjük. Hogy látja mindezt visszaigazolva a mindennapokban?
Ennek kapcsán, azt hiszem, elég egy példával élnem: egy írószemináriumon együtt ültem a legkülönbözőbb korosztályból érkező gimnáziumi és általános iskolai tanárokkal, óvónőkkel, és nagyon gyorsan kialakult köztünk az a konszenzus, hogy manapság az általunk képviselt kultúra átadása csak nagyon kis mértékben lehetséges.
A verseskötetem címéről is sokan hihetik, hogy valami egyedi szóalkotás – hapax legomenon –, miközben ez egy létező magyar kifejezés, ami a rómaiak első mesterséges édesítőszerére utal. Az ólomedényeket, ólom csővezetékeket használó rómaiak rájöttek ugyanis, hogy a fém sajátosan megédesíti a benne tárolt bort, s ennek a neve lett az ólomcukor. Ugyanakkor arra törekedtem, hogy a kötet szóhasználata ne csak egy adott műveltségbeli háttérrel rendelkező közönségnek szóljon, több, eltérő hagyománnyal bíró nyelvi réteg rakódik a versekben egymásra.
Azért az jelzésértékű, hogy a FISZ Könyvek Hortus Conclusus (Zárt kert) sorozatában jelent meg a kötet, ugyanakkor a versekben fellelhető latin szavak, kifejezések ellenére maguk a versek nem követik az antik műfajokat, műformákat.
Itt-ott tényleg megtalálhatók allúziók, például egy-egy klasszikus versláb vagy -sor, szinte szabályos hexameter is, de összességében nem követtem az időmértékes verselést és műfaji szempontból sem a kötött formákat. A szövegszerveződés alapja az élő nyelvi grammatikájú és a mozaikos mondatstruktúrájú szabadversek váltakozása.
Az analitikus, objektívnek látszó, tárgyszerűen leíró versnyelv sem az antik líra hatását mutatja. Ennek mi szolgált eredetéül?
A magyar kortárs költészet egyes műveinek nyelvi megoldásai voltak hatással rám. Felsorolásszerűen: Pilinszky János, Petri György, Borbély Szilárd, Szijj Ferenc, Oravecz Imre, Lanczkor Gábor, Harcos Bálint vagy Kukorelly Endre alkotásai, a FISZ líraműhely-vezetőinek, Mezei Gábornak és Szabó Marcellnek a versei, de Erdély Miklós és Peer Krisztián nevét is meg kell említenem, utóbbit különösen a Belső Robinson című első kötete okán.
A kötetében két vers is erősen ars poetica-szerű jelleggel bír, ezeket mennyiben lehet készpénznek venni a saját alkotói törekvéseire vetítve?
Az Ólomcukor kötet sajátos szerkezeti felépítésű, aminek számmisztikája visszavezethető Vergilius eklogáihoz. A két ars poetica jellegű vers – a Pilinszky-hommage De facto és az Erdély Miklós Metán című opusára utaló Szimplán – afféle tartópillérei a 47 versből álló kötetnek, az előbbi elölről, az utóbbi hátulról a 14. vers. Persze mindkettő a költészetről szóló költemény, de erősen leszűkített értelmezésük lenne, ha használatai utasításként, afféle kulcsként tekintetnénk rájuk a saját verseim esetében. Kétarcúak: a komolyságuk mellett ironikus felhanggal is bírnak.
Az viszont egyértelműnek tűnik, hogy a versei egy erősen erodálódó, entropikus világba vezetnek el bennünket, ahol az emberi – családi és pár- – kapcsolatok rendkívül sérülékenyek és kiüresedettek, a testek bomlásnak indulnak, a jövő, így a gyermekvállalás is a legtöbb esetben szó szerint elvetélt próbálkozás. Mi ennek a látásmódnak az oka?
Már az aranykori költők verseit is áthatotta a „régen minden jobb volt” szemlélete… Ebben tulajdonképpen azóta sincs változás. Azzal kapcsolatban, hogy ennyire pesszimista kicsengésű a kötetben ábrázolt világ, egy pszichológiai olvasat bizonyára az én lelkivilágom hasonnemű jellegére következtetne. De mindezt Bartók Imre kötethez írt fülszövege ragadta meg a legjobban, új megvilágításban mutatva számomra is a verseimet: „ritkán látni embert ennyire vergődni, főként úgy, hogy az ember maga mintha nem is volna jelen”.
Egy másik értelmezési síkon pedig azt hiszem, a pesszimista hangnem oka annak a felismerésnek köszönhető, amit egyfajta lélektani determinációnak is nevezhetnék egy az irodalom közegébe a debütkötetével belépő költő esetében. Nagyon erős volt bennem az a tematikai kényszer, ami eleve nagyban meghatározta, hogy milyen anyaggal, tartalommal tehető meg ez a belépés: legyen anya- és apavers, párkapcsolati vers stb. Emellett pedig ott van a küzdelem a nem hagyományos értelemben vett líra elfogadtatása felé, merthogy engem nem a szokványos témák érdekelnek, mint a szerelem vagy a természet, hanem ennél sokkal traumatikusabb érzékletek, ahogy a kérdésben is felsorakoztak. Ugyanakkor volt, aki kritikusan úgy vélekedett, a versekben „túlságosan erős a hatni akarás”, azaz hatásvadásznak értékelte őket, miközben a tabudöntögetés vagy a polgárpukkasztás felületes szándéka vagy a direkt üzenet közvetítése tőlem éppúgy távol áll, akárcsak magától a lírától.
+1 KÉRDÉS
Visszakanyarodva a beszélgetésünk elejére, abban mekkora lírai potenciált lát, hogy egész verseket írjon latinul?
Lénárd Sándort világhírűvé tette, amikor az ’50-es évek végén lefordította a Micimackót latin nyelvre. Azt hiszem, a fentebb elmondottak alapján manapság efféle babér nem teremne egy latinul verselő költőnek. Nem tervezek komplett műveket írni latinul, de az olyasféle, népetimológián alapuló játékosság, mint amilyen a Szájmosás című verset is jellemzi a híres Pompeius-idézettel – „Navigare necesse est, vivere non est necesse” (Hajózni muszáj, élni nem) –, amiből így az „üríteni muszáj” (excrementum creare necesse est) kerekedik ki, a jövőben is része lesz a költészetemnek.
Bányai Tibor Márk
(Pécs, 1979) költő, kritikus; a Károli Gáspár Református Egyetem ÁJK-oktatója. Ólomcukor című, első verseskötete az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége Hortus Conclusus könyvsorozatában. Budapesten él.
Szájmosás
Hasonlat a szalonnára, mint a vaj,
mindennek az alapja, a sztrapacska
ívein átmegy szlovák kékbe a krumpli,
nyereg alatt puhul a vadlóhús, nyilazol
hátrafele, úgy megvernek, ölésen állatot,
rágod a körmöd, be van kenve,
excrementum creare necesse est,
tűlevél hull az eocénban, a barackfagyanta
borostyánná dermed, négy tenger mossa
a Balaton partját, az alvás alatt alumínium
csővázas kerevet, túlöntözött anyósnyelv,
kiiszod a poharat a hosszú folyosón,
herén az ér, lángost eszik egy lány az utcán.
Gyerekszoba
Kukoricán térdelni, bocsánatot kérni,
egy legóembert akasztani fel
cérnaszálon a konvektor aljára,
a végtagjait csonkolni, a függönnyel
kövér legyeket szorítani az üveghez,
a svájcibicska ollójával harmadára
vágni a szárnyakat. A zöldeskék
tömeg térdmagasságban repül, és olyan
hangot ad ki, mint egy motorcsónak.