Gárdonyi Géza méltán kedvelt regényében, az Egri csillagokban nemcsak fordulatos történeteket, hanem bájos, időben oda nem illő tévedéseket is találunk. Mindjárt az első, Hol terem a magyar vitéz? című rész 5. fejezetében ben ezt olvassuk: „Hát csak tedd félre az idei kalendáriumot, tisztelt olvasóm, és vedd elő gondolatban az 1533-it. Annak az évnek a májusában élsz te mostan, s vagy János király az urad, vagy a török, vagy I. Ferdinánd. Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egy völgyében rejtőzködik. (…) A janicsárok között nagy örömordítás támadt. Az egyik hordóban aszúbort találtak. Azon ujjongtak. A hordót odagurították a tűz közelébe, és szürcsölgetve, csemcsegetve itták.”
Ehhez képest a Wikipédia aszúbor címszava mit sem tud e nemes ital baranyai létéről, hanem Tokajt tartja „az aszútermelés őshazájának". Ráadásul a regénybeli időpont előtt három évvel, amikor „Németalföldre két szekér gyümölcsöt és aszúbort szállítanak Mária királyné (II. Lajos özvegye) számára (…), a bort még nem aszúként, hanem édes borként említik. A nevet az 1560-as években jegyezték fel először magyar nyelven.”
Az egri remete második és harmadik csodája a negyedik, Eger veszedelme című rész 5. fejezetében bukkan elő. „Az asztal egyik végén Dobó ült, másik végén Mekcsey. Dobó mellett jobb felől Bálint pap ült, bal felől Cecey. A pap mellett Pető. Petőt különben is meg kellett becsülni azzal a hellyel. A bátyja, Pető János, udvari méltóság volt: a király főpoharasa. (…) Dobó után Pető állott fel, a gyors mozgású hadnagy, aki a vár legjobb népszónoka volt. (…) – A magyar pedig olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban szikrázik. Hát azt a kontyos irgalmát annak a Mohamed putrijaiban szedett, fügefáról szakadt, ringyes-rongyos vízivójának, nem bírna-e velük ez a kétezer, magyar anyától vitéznek született, lóháton nevelkedett, magyar búzán erősödött, egri bikavért ivó katona? Elnyomta az éljenzés, a kardcsörgés és kacagás a szavát, de ő megint csak sodort egyet a bajuszán, egyet nézett oldalt, és így fejezte be: – Eger eddig csak derék város volt, a hevesi magyarság városa. Adja Isten, hogy ezentúl a magyar dicsőség városa legyen! Pogány vérrel írjuk a falra: Ne bántsd a magyart! (…) De már erre olyan riadalom támadt, úgy összecsókolták a szónokot, hogy nem lehetett tovább beszélnie. De nem is akart.”
Azt, hogy Garay János 1846-os Szegszárdi bordalában először leírt szótalálmányát (bikavér) 1552-ből olvassuk, nem Tinódi Sebestyén deák minden részletre kiterjedő históriájából, hanem írói önkényből került ide. Gárdonyi Géza, lapon született emberhez illően műve ötödik, Holdfogyatkozás című részének 20. fejezetében már vissza is tér az énekmondó kifejezéséhez. „Éva megismeri az apját. Elkapja a kupát az egyik asszonytól, és odanyújtja neki. Tartja, segít neki. Az öreg issza mohón. Piros egri óbor van abban, nem víz. Az öreg nagyot húz belőle.”
A Ne bántsd a magyart! szállóige pedig még csak nem is Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosság című 111 év múlva írott művében, hanem annak 1790-es második kiadása címében szerepelt először. De itt is jól hangzik…
Hogy is jellemezte az Akadémia indoklásában Beöthy Zsolt, amikor 1902. október 27-én a Péczely-díjat odaítélték e műnek? „Az Egri csillagok című regény jeles munkával gyarapította a magyar irodalmat, noha sem kompozíció, sem előadás dolgában nem kifogásolhatatlan munka. Cselekvénye nem szerves, fejlődő organizmus, de lazán kapcsolódó epizódok láncolata, előadása pedig sok helyen töredékes és fakó. Mindazonáltal vannak olyan tulajdonságai, a melyek fehérhollóvá avatják irodalmunkban. Ilyen kiváló tulajdonságok: fantáziájának elevensége és leleményessége, nyelvének magyarossága és népies bája (…)” Alighanem tévedéseit is ez utóbbiak közé sorolhatjuk.
