Christopher Nolan a nyugati világ egyik legnagyobb hatalmú rendezője. Csodálják – és gondolom elviselik – őt, miután minden akarata átmegy a hollywoodi stúdiórendszeren. Persze, lehet és kötelező az angolszász modern film kincseként tekinteni rá, mert a sajátos stílus és filmnyelv, amit alkalmaz lebilincselő hatású, képekkel mesél, miközben a dialógokat dramaturgiai elemként alkalmazza. A Dunkirk és a Tenet pedig már egyértelműen mutatta, hogy most ő az, aki szerzői irányba viszi a hollywoodi nagyköltségvetésű mozi-alkotást, ezt a formát pedig tökéletesre csiszolta az Oppenheimerben. A klasszikus auteur iró-rendező Nolan célja, hogy állításokat fogalmazzon meg. Már az első képkockáknál egyértelművé teszi, hogy nem szórakoztatni, hanem figyelmeztetni akar. Robbanó atomok képsora alatt a görög mitológiából Prométheusz történetét osztja meg velünk: egy olyan figuráét, aki „odaadta a tüzet” és ezzel a hatalmat az embereknek, hogy elpusztítsák a civilizációt.
Triviális, hogy J. Robert Oppenhemimert prométheuszi karakternek látja, aki elszabadította az evilági pokolt. A mű több szegmensből áll: megrajzolja egy kicsit hamiskás portréját az elméleti fizikusnak, zavart, zűrös alaknak állítja be, miközben semmit sem kommentál vagy bizonyít. Bőven van idő és lehetőség így beszélni a kommunistákról, a tudós érintettségéről, illetve a nőkhöz való csélcsap viszonyairól. Másik rétegi szintje a műnek az maga a Mahattan-projekt, a Los Alamosban felépített város és az atombomba megalkotása.
Christopher Nolan nem magyaráz, nem ismeretterjesztőnek tartja magát, hanem inkább tudományos elemzőnek,
aki nem mutatja be azt a rengeteg tudóst, akiket akár egy-egy mondat erejéig mutat csak a filmben – mint mondjuk Szilárd Leót, akit Haumann Máté formál meg.
Egyik oldalról elvárja a mozinézőtől, hogy tudjon mindent a Manhattan-tudósokról és persze a második világháború béketárgyalásainak a részleteiről, különösen a potsdami konferenciának a történéseire tekintettel. Mivel én nem doktoráltam ebből, bárhogy igyekezetem desifrírozni minden eseményt és jelenetet, biztosan többször újra kell majd néznem az Oppenheimert, hogy pontosan össze tudjam rakni a „képet”. Ugyanakkor Christopher Nolan nem tud (és feltételezem nem is akar) totálisan szabadulni az angolszász filmkészítés kliséitől sem. Azaz, bármennyire is előkutatott a téma, és az intellektuális hitelesség művészi ábrázolása az ars poetica, csak színészeket látunk egy fiktív műben. Például a zseniális Cillian Murphyt, akinek Oppenheimer alakítása átütő és mély, de akkor is megmarad az ábrázolás szintjén. A fizikusok sora nem tűnnek a vásznon zseniknek, sokkal inkább csak színészek szerepben. Az egyetlen kivétel a Teller Edét alakító Benny Safdie, aki képes volt az átalakulás csodájára.
Ám visszatérve Oppenheimerhez nyilván írói és rendezői szándék volt, hogy nem emelték ki a tudós Asperger-szindrómáját, pedig értelemszerű lehetett volna ezen keresztül ábrázolni, hogy miért nem érzett Oppenheimer felelősséget a tömegpusztító fegyver megalkotása során és miért utasította el tudóstársai figyelmeztetését, mint mondjuk Szilárd Leóét. Nolan célja sokkal inkább a prométheuszi parafrázis volt: Oppenheimer „odaadja a tüzet” az embereknek, így ezek után ő már csak vezekel: ez pedig a száznyolcvan perces film utolsó órája, mely viszont már egy klasszikus tárgyaló termi dráma, meglepő fordulatok nélkül.
Kérdés, hogy ez a mese, megéri-e azt a felelősséget, hogy tulajdonképpen Oppenheimert archetipikus főhősnek teszi meg az alkotói oldal és morálisan megkérdőjelezhető-e az a folyamat, hogy őt kell a nézőnek követnie, és drukkolnia kell neki, hogy elérje a célját: megépítse azt a két bombát, mely több mint kétszázezer ember halálát jelentette. Méltó-e Oppenheimer mártírsága arra, hogy együtt érezzünk vele? Christopher Nolan most a rideg zseni arcát mutatta meg: óriásit kockáztat, hogy gondolkodásra bírjon minket, mint, ahogy a tudós is állítja a film végén: „Azt hiszem, sikerült elpusztítani a világot.” Hát, jobb kedvem nem lett, az egy biztos.
Infó: Oppenheimer. Bemutatja a UIP
