A horvát autópályák díját megtett kilométerek alapján kell leróni, ami nem olcsó, ha messzire megy az utazó, legalábbis a tíznapos magyar matrica 5500 forintos árához képest. Letenyétől Trogirig majd félezer kilométert kell legyűrni, két fizetős szakaszon haladunk, a díj szűk 28 euró (10 584 forint, 378-as árfolyamon.) A 95-ös benzin minden kútnál 1,44 euró (544 forint), a dízel ennél 10 centtel kevesebb. Az országban mindenhol ugyanezeket az árakat látjuk, horribile dictu, az autópályák mentén sem dobnak rá a tarifára, bezzeg a hazai töltőállomásokon! Az út hosszú, de az érzés semmihez sem fogható, minél délebbre megyünk, annál valószínűbb, hogy az autópályák sávjait színpompás leandersövények választják el. Ha az utazással kénytelenek vagyunk is mélyebben a zsebünkbe nyúlni, spórolhatunk a parkoláson: Zadarban, Splitben és Trogirban kirándulva azt látjuk, ha az ember nem rest sétálni, lehet ingyenes helyeket találni. Fizetős körzetekben főszezoni árakon óránként 3 euróért találnánk (1134 forint), de amikor csak lehet, úgy döntünk, ezt az összeget hasznosabban is el tudjuk költeni.
Strandok szabadon
Trogir külső üdülőövezetében hat éjszakára fejenként 60 ezer forint körül fizetünk a tulajdonosnak egy mindennel tökéletesen felszerelt apartmanban, a murvafürt az emeletig kúszik, a halhoz a kertből lehet egy lime-ot szakítani, a kabócarajok napnyugtáig dalolnak, azt nem tudjuk megállapítani, G-dúrban, vagy sem. A szállás gyalog lefelé öt, az utcák szintkülönbségét figyelembe véve visszafelé tizenöt percre van a legközelebbi strandtól. Amely természetesen ingyenes, és ez már örökre így marad, hiszen a napokban alkotott arról törvényt a horvát parlament, hogy a tenger közkincs, nem lehet pénzt kérni azért, hogy a partra menjünk. A hazai, Balatonnál kialakult becsípődések első nap azért működésbe lépnek egy pillanatra. „Vajon azokon a távolabbi részeken le lehet jutni a vízhez?” – töprengünk el, majd rájövünk: igen, mindenhol, legalábbis Trogirnak ezen a részén a legfényűzőbb villa portája sem akar a vízig terpeszkedni, előzékenyen teret enged leanderekkel, kaktuszokkal teli sétánynak, nézelődésre való padoknak, fürdőző embereknek.
Szokni kell még a helyieknek is az idén bevezetett uniós fizetőeszközt, mert bár fizetni már nem lehet kunával, mindenhol feltüntetik az árakat a nyugalmazott helyi pénznemben is.
Meg kell kóstolni, milyenek a helyi éttermek!, határozunk két alkalommal. Nem csalódunk a füstös-fűszeres ízekben, a mennyiségben pedig olyannyira nem, hogy ha nem elég éhesen tér be este az ember, szégyenben maradhat. A kétszemélyes tál 34 euró (12 852 forint), a végével komolyan küzdeni kell annak szellemében, hogy a magyar ember mindent megeszik a tányérjáról, illetve hogy holnap szép idő legyen. A 10 euróért kínált csevap pompás, a mellé adott, a sütéstől barnával pöttyözött lepény önálló fogásként is elmenne, a 7 eurós tonhalsaláta felejthető, de megérdemli, aki ilyet eszik a tengerillatú dalmát éjszakában.
A magyar turista alapvetően árérzékeny, kétszer elég a közösségi étkezésből, elkészítjük magunk a tenger gyümölcseit. Meg egy levest, mert a magyar turista nem csupán takarékos, de a harmadik-negyedik napon előtör belőle a sóvárgás. A parti szupermarketben – ahol fizetéskor forintban is képes számolni a terminál – a fagyasztott egész polip kilója kicsivel 15 euró fölött van, a 220 grammos rák 2 euró 75 cent, hozzá nagyjából ugyanennyi a tintahal, spenótos tésztával szűk 30 euróból levesestől kijön egy bitang, sokszemélyes adag, másnapra is bőven marad. Másik este hal és zöldség kerül az udvari grillrácsra, és hogy semmi ne akadályozza a vendég terveit, a tulajdonos faszenet, tűzifát hagy mellette, a hasogatáshoz kisbaltát. A strand kioszkjaiban húzósabbak az árak, a parton a hamburger 8 eurótól indul, igaz, akkora, mint egy kétfogásos ebéd, beülős helyen egy korsó sör 5 eurótól indul. Ha lehet, ezt is kihagyjuk, a boltban ugyanez a helyi márka kétliteres kiszerelésben korsónként negyedébe sem kerül. A 8-10 darab minifánkért 3 eurót kérnének, ezt sokalljuk – ugyanennyiért gigászi méretű, nem helyettesítő termékkel, hanem valódi Nutellával megkent óriáspalacsintát adnak.
Este indul az élet
– És ezek mennyibe kerülnek? – veszünk észre egy parti árusnál néhány, szinte eldugott cipősdobozt.– Nem is tudom… Az a lányom biznisze – mosolyog az eladónő. Csigaházakat, kagylókat emel ki, némelyik természetes színében vár vásárlóra, másokat sokszínűre festettek gyerekkezek. A kislány tizenegy éves, egy messzi parton szokták gyűjteni, mondja a nő, a fejével a távolba int, a sziget nevét is mondja, de nem értjük. Megalkuszunk egy 1 és 2 eurós szépségre, nagyon boldog lesz a lánya, jól jön majd a zsebpénz, bólogat az asszony, főleg, hogy ma van a születésnapja, teszi hozzá büszkén. Estefelé nagyon sok gyerek keresi meg hasonlóan a fagyira valót. Itt is, ott is kis asztalokra pakolják rajzaikat, szárított virágokból álló csokrot, fűzött karkötőket, festett, sima köveket, lesuvickolt tengeri herkentyűket. Az üzletelésbe idejekorán beletanulnak, és úgy tűnik, itt ezek szerint az adószabályok sem olyan sarkosak, szól ki belőlünk egy pillanatra a szabálykövető polgár.
És nem csak a kis árusok rajzanak elő napnyugta táján, hiszen előtte akkora a hőség – a hűsölési céllal meglátogatott templomból is kifordulunk –, hogy ekkor indul be az élet. Nap mint nap erősen szürkül, mire öregurak foglalják el a tekepályát, időnként összevitatkoznak, tulajdonképpen ez az egyetlen hangos szó, amit egy hét alatt hallunk. Az iskola udvarán reflektorok fényében éjfélig pattog a labda, a dombtetőn, a kosárpályán 9 körül gyerekek edzenek. Egyedül a vízilabdázókat nem zavarja a kánikula, legyen akár délelőtt, akár délután, a tengerben kialakított pályán dobálgatnak.
Szabály helyett tempó diktál
A közlekedésben mintha csak ajánlások lennének, mégsem látunk se balesetet, se ingerült embereket. Senki nem áll meg annál a stoptáblánál, állapítjuk meg egy meredek utcában, figyeljük egy darabig, és valóban: elméletileg a felfelé haladót késztetné satufékre, gyakorlatilag enyhe lassítás mellett csupán benéznek a kis utcába, közelít-e valaki. Mi máshoz vagyunk szokva, első alkalommal betartjuk a szabályt, de a jobbról érkező lefékez, nézzük egymást, nem érti, ezt nem így szokták, attól kezdve nem zavarunk bele a rendszerbe, felvesszük a helyiek tempóját.
A tengeri horgászatot mindenképpen ki kell próbálni, határozunk indulás előtt. Az interneten olvasott 660 eurós büntetést komolyan vesszük, nyomtatónk nincs otthon, majd veszünk napijegyet a helyszínen, döntünk. A part közelében érdeklődünk a jelzett helyen, az alkalmazott hölgy nevet: ők is szoktak pecázni a párjával, de papírjuk sosincs. Teszünk még egy próbát a helyi kocsmárosnál, állítja, néha ugyan járnak erre ellenőrök, de olyat, hogy kérnék az engedélyt, elvétve lát. Mérlegre tesszük a kaland izgalmát, a várható anyagi veszteséget, meg azt, hogy ha a szárazföldet és a szigeteket is beleszámolva közel hatezer kilométeres a partszakasz, vajon mekkora a matematikai valószínűsége annak, hogy halőrrel találkozik az ember. Hogy végül a kebeldüllesztő magyar vircsaft, vagy a visszafogott óvatosság győzött, maradjon a mi titkunk.
Hagyd a kocsiban a pisztolyt!
Szokni kell a furcsa táblákat, némelyiken elmosolyodunk, másoktól leesik az állunk. Split UNESCO-védelem alatt álló óvárosában a kulturált viselkedésre figyelmeztetik a látogatókat. A büntetés 300 euró lehet többek között, ha az utcákon, amelyeket egykor Diocletianus római császár rótt, valaki bármilyen módon könnyít magán, ordítozik, strandöltözékben sétál, vagy a történelmi emlékekre mászik. Máshol a tapintatlanul bearcátlankodókból lett elege a tulajdonosnak, azt mázolták fehérrel egy faajtóra: ez már magánterület, tartsák tiszteletben. Egy bolt bejáratánál a szokásos piktogramok mellett – ne lépjünk be fagyival, ennivalóval, bikiniben, cigarettázva – egy áthúzott fegyver képét is felfedezzük.