Budapesti házának műhelyében mutatja meg az alkotásait, melyek mindegyike absztrakt módon közelít a valósághoz. A munkák egy része öntött papír felhasználásával rétegekből épül fel, így idézve meg, miként rakódnak egymásra az ember életében a személyes élmények, emlékek, a különféle életszakaszokban megélt tapasztalások.
– Évek óta dolgozom a Földírás és Jelek című sorozatokon, előbbit főként a természet inspirálta, utóbbi pedig három mértani alapelemből, a körből, a négyzetből és a keresztből fog állni. Azért választottam ezeket a formákat, mert megjelennek a mindennapi tárgyaink alakján vagy díszítésükön, mondhatni végigkísérik az életünket. Általuk szeretném felmutatni az állandóságot, az időtlenséget – mondja Bátai. Úgy véli, a jelenkorban a művészek többsége az újszerűt, a frisset keresi, miközben az nem feltétlenül képvisel értéket. A művész szerint sokan hirtelen szeretnének híresek és gazdagok lenni, ő azonban „szembemegy a divattal”, és azt keresi, ami általános érvényű.
Témájával komolyan foglalkozik, szabadidejében gyűjti a különféle népi díszítőelemeket és törzsi motívumokat, a műhelyében még nyugat- és közép-afrikai országokból származó maszkokat is látni. – Számomra Afrika mindennek a kezdete földrajzi és szellemi értelemben egyaránt – vallja Bátai, aki a kontinenst élőben is szerette volna látni, így 2006-ban részt vett az Első Magyar Művészeti Szahara-expedíción, melyen többek közt nyugat-szaharai barlangfestményeket és sziklarajzokat nézett meg, így ekkor találkozott először az ősi törzsi kultúrával.
Színi főiskola a Csikyben
Bátai életébe a művészet lassan, de biztosan „kúszott be”. 1955-ben született Veszprémben, majd Székesfehérváron járt középiskolába, aztán Kaposváron kezdett el dolgozni díszletfestőként a Csiky Gergely Színházban, ahol egyszerre két mestere is lett. Az intézmény díszlet- és jelmeztervezője volt Pauer Gyula szobrász és Donáth Péter festőművész. – A színház számomra jelképesen egy főiskola volt, ahol a kettejük alkotói habitusa felszabadította bennem a művészet iránti nyitottságot, hogy szabadon és több médiumban kísérletezzem. A nyolcvanas évektől már szabadúszóként dolgoztam, kiállításokhoz készítettem katalógust és plakátot.
A művészt a motívumok keresése mellett az elmélyedés is foglalkoztatja, a 2019-es, Műcsarnokban rendezett, Princípiumok című kiállításán például egy szakrális teret idézett meg, melyben inspirálta gyerekkora egyik kedvenc helyszíne, a tihanyi bencés apátság altemploma. – A tárlat a barlangrajztól, azaz a képi jelektől egészen a betűjelig, vagyis az írott szövegig jutott el – meséli három évtizedet felölelő anyagáról. A tárlaton a műegyüttes a világban fellelhető alakokból indult ki, az ember és a természet alkotta formák azonosságából. – Balatonalmádiban nőttem fel, melynek az Árpád-kori temploma és a Medgyaszay István tervezte népi jegyeket őrző Szent Imre-temploma is nagyban inspirált. A két épület jelrendszere, ikonográfiája, illetve más részeik, mint egy kapuforma, egy betűjel vagy egy stilizált emberi alak a munkáimban is visszaköszönt – idézi föl Bátai.
Elmondása szerint úgy dolgozik, hogy előbb összegyűjti az élményanyagot, egy képi ábécét, melyből aztán „kiszórja” a felesleges elemeket. – Ezután a tudatomban a motívumokból marad egy alapkészlet, melyből már építkezhetek. Jelen pillanatban nálam ez teljesen leredukálódott két elemre, a pontra és a vonalra, mivel szeretnék már a lényegről beszélni, röviden, tőmondatokban – mondja a művész. Egyik képén például egy sírkő feliratait láthatjuk, melyek annyira elmosódnak, hogy már csak a halvány körvonaluk látszódik, így utalva az emlékezés és az emlékállítás fontosságára.
Beszédes tárgyak
A jelek és motívumok mellett a régmúlt fotói is megihletik a művészt. Ilyen munkája a tavaly megjelent, Ugyanaz a történet című könyv, melyben fekete-fehér családi fényképeket alakított át, melyekhez Jász Attila költő írt fiktív szöveget. A közös munka a véletlennek köszönheti a létrejöttét. – Egy barátom egy családi házba költözött, melyben míg a bútorokat és a személyes tárgyakat szanálta ki, a padláson talált egy retikült egy Halász Margit nevű hölgynek a személyes okmányaival, portréfotójával, egy szalvétájával és garanciajegyével. Ezeket megmutatta nekem, én pedig elkezdtem nézegetni a tárgyakat, és közben azon gondolkodtam, hogy akkor ennyi lenne az emberi élet? A halál után csak ennyi marad belőlünk? – mondja Bátai. Ezután döntött úgy, hogy könyvet készít a képekből, melyek közé a saját családi fotóit is beillesztette, mivel úgy érezte, hogy bizonyos dolgokat az emberek többsége ugyanúgy átél. – Az örömeink és a bánataink azonosak, az albummal pedig ezt szerettem volna kifejezni.
Támogató Képírás
Bátai az alkotás mellett a művészet népszerűsítésével is foglalkozik, így segíti azokat a kollégáit és kortársait, akikre nem vetül elég reflektorfény. 2009-ben ezért alapította meg a Képírás című internetes kaposvári folyóiratot Prágai Tamás és Kelemen Lajos írókkal, hogy cikkekben számoljanak be a művészek munkáiról. – Ezt az oldalt egyfajta hiány hozta létre, szerettünk volna olyan témákat felmutatni, amelyek nem kapnak elegendő fórumot, mint a vizuális zene vagy az elektrográfia. Illetve segíteni akartunk a művészeken, hogy nagyobb közönség ismerje meg a munkáikat, így szívesen mutatunk be képzőművészeti alkotásokat, verseket és prózákat is – mondja Bátai, majd hozzáteszi: fiatalon ő is örült, amikor segítettek neki.