Tudomány
Van Lőrincnek egy kertvárosi része, ott a gyorsforgalmi úttól balra, a fenyőerdő mellett. Azért tudom, mert ott töltöttem kisiskolás koromban az összes nyári szünidőt keresztapáméknál. Volt kert, kutya, macska, csirkék, növények – tökéletes környezet, úgy éreztem. Keresztapám nagydarab, jóindulatú ember volt, de nem a szavak mestere. Mégis, gyerekkori szókincsem jelentős részét tőle tanultam – ezt később szűkebb környezetem sokszor nehezményezte.
Egy meleg nyári napon történt. Felébredtem a vakáció bűvöletében, kinéztem az ablakon, és láttam, minden rendben. Keresztanyám a kertben matatott valamit, a kutya éppen lepisálta a sufni oldalát, a macska valamire készült, mert a körmeit élezte a diófán, a hagyma, répa, káposzta megvolt még az ágyásban, úgyhogy nagy baj nem lehetett.
Kibotorkáltam a kicsi, alacsony konyhába, ahol keresztapám ücsörgött, hat fokhagymás, zsírban sült pirítós és egy liter bor után. Az asztali rádión próbált valami magyar nótát befogni, de a készülék csak állandó frekvenciájú, erős amplitúdójú – magyarul nagyon hangos – sistergést produkált bármelyik állomásnál. Éreztem, hogy itt az alkalom, most felhasználhatom az iskolában, egyik helyettesítő órán hallott új, bár kicsit hézagos tudásomat. Kihúztam az asztal alól a hokedlit, leültem az öreggel szemben, tanárosan keresztbe tettem a lábaimat, és egy rövid monológban összefoglaltam a zaj okát és eredetét.
Keresztapám rám nézett.
– Mi van, huligán? – kérdezte kásás hangon, aztán fújt egyet, amitől olyan szag lett a konyhában, mintha valaki egy vödör kannás borban főzne két kiló fokhagymát, és néha fingana hozzá. Türelmesen elkezdtem újra.
– Keresztapu, ez a sistergés a rádióban meg a sok ezer hangya a tévében, tudod, amikor nincs adás, na, tudod, az azért van, mert ez az ősrobbanás zaja, ami itt van még körülöttünk.
Keresztapám nyögve felkelt a lócáról, töltött még egy bádogpohárnyi bort a demizsonból, és a válla fölött hátraszólt:
– Ősrobbanás… a nagy lófaszt. A Pallós Tibinek a kibaszott hegesztőtrafója… az.
Aki kapja, marja
Derűs, nyári reggel volt. Keresztanyám elballagott a boltba a tejeskannával meg a listával. Mivel a boltos néni régi barátnője volt – általában egymás mellett ültek a templomban –, így ez a shoppingolás legalább fél órát vett igénybe alkalmanként. (Keresztanyám másik legjobb barátnője egyébként Terus volt, aki vécés néniként kereste a nyugdíj mellettit a Pataky téren, úgyhogy ha Kőbányán jártunk, illett beugrani egy baráti hugyozásra.)
Az idő szépen melegedett. A kutya – aki a festői Bodri nevet viselte – a ház mögött ásott magának egy kis gödröt, és ott lihegett, némi földdel az orrán. A macska – talán egyensúlyérzékét fitogtatandó – a kút peremén mászkált, és valami ismeretlen okból folyamatosan dorombolt.
– Bele ne essé’, a kurva anyádat – szólt oda neki keresztapám, aki éppen a második demizsonnal küszködött, és hangjában érezni lehetett az aggódást. Akkor azt hittem, a macska miatt aggódik. Ma már tudom, hogy a kutat féltette. Én egy lasztex fürdőgatyában éppen íjat csináltam damillal, úgyhogy csak felpillantottam, de láttam az idilli képet, és nem foglalkoztam többé a macskával.
– Vargáék! – ordított a kapu felől valaki, a hang alapján nem Plavecz bácsi, neki szebb kappanhangja volt. Keresztapám feltápászkodott, óvatosan, szinte koppanás nélkül letette a demizsont a földre, és kitántorgott a kapuhoz. Én persze szorosan a nyomában.
A postás volt.
– Jöttem a Népszabadság előfizetési díjért – mondta, kis szégyenkezéssel a hangjában. – Nem tudok visszaadni, Pista bácsi, pontos összeget kérek.
Átadta a cédulát. Keresztapám soha nem volt egy fejszámoló zseni, most mégis villámgyorsan kiszámolta, hány liter bort lehetne venni a klozetpapírnak szolgáló orgánum árából, és komor arccal indult be a házba pénzért.
– Hogy mé’ nem maradt apád orosz hadifogságba’ – morogta az orra alatt, de belül, a lelke helyén érezte, hogy ez nem a fiatal postás bűne. Kicsengette a pénzt, és visszaült a demizsonhoz, mintegy enyhítendő a csapást. Kitöltött egy mustáros pohárba a vörös löttyből, áhítattal belehúzott, jól megrágta, lenyelte, és sóhajtott. Ez volt a szokványos módja a borivásnak, és keresztapám ezen a téren adott a formára.
– Jó reggelt… Vargáék! – kiabált valaki megint a kapu felől. Ezt a hangot nem ismertük, keresztapám összehúzott szemöldökkel letette ismét a demizsont (koppanás nélkül, mint a nitroglicerines üveget), és újfent a kapuhoz ballagott, kissé imbolyogva. Én természetesen ismét a nyomában – sőt, az ismeretlen hangra a kutya is kinézett a gödörből, és kászálódott az esetleges támadás megkezdésére.
– ’Reggelt – mondta rekedten. – Mi a helyzet?
– A papi adóért jöttem – mondta a kapuban álló, negyvenes úriember, teljes fekete ruhában, acélkeretes szemüvegben, fekete aktatáskával a hóna alatt. – Varga Istvánnét keresem. A plébános úr azt üzeni, hogy ma kell a pénz, mert be kell küldeni a központba.
A fekete ember nem tudta, hogy keresztapám még józanul is utálta a papokat, és ezzel csak olajat öntött a Népszabadság okozta veszteség tüzére.
– Bótba’ van – mondta keresztapám. – Nem tudunk fizetni, mer a komenisták most vitték el a pénzt.
Az aktatáskás pár másodpercig emésztette a hallottakat, aztán rájött, hogy amíg keresztanyám nincs itthon, addig nem fog dűlőre jutni az öreggel. Bodritól is félt. Úgyhogy bevetette a mindig célba találó lelkiismereti puskát.
– Rendben… és mit mondhatok a plébános úrnak?
– Menjen a picsába – mondta keresztapám gondolkodás nélkül, és visszatámolygott a demizsonhoz. Én a szemem előtt lezajlott szellemi párbajtól megbűvölve ott álltam a fekete ruhással szemben, aki rám nézett, és panaszosan megkérdezte:
– Nem tudod, kisfiú, mikor ér haza a nagymamád?
– Nem a nagymamám – válaszoltam önérzetesen, a helyzetnek megfelelően, a győztes pozíciójából.
– Na… legalább benned van annyi tartás, hogy letagadod ezt a családot – mondta a fekete ruhás, és nagyot sóhajtva elindult az utcán. Bennem pedig megszólalt a győztes nagylelkűsége, és utánakiabáltam:
– Tarlós Tibi bácsiék otthon vannak mind…!
Keresztanyám következő vasárnaptól a vecsési templomba járt.
Mazsola
A konyhában ültünk keresztapámmal. Meleg nyári vasárnap volt, a levegő sem mozdult az udvaron.
Az öreg – kihasználva, hogy keresztanyám elment a templomba – csendben iszogatta saját, borzasztóan savanyú borát, közben szigetelőszalaggal próbálta megreparálni a szemüvege szárát, amire pár napja rálépett, az aznapi borozás folyományaként.
– Mennyi az idő, huligán? – kérdezte, mintegy szimbolikusan, mert órája csak neki volt. Rá is pillantott a csuklójára, majd elkomorodott az arca, és – ránézésre – erősen elkezdett gondolkodni.
– Hol voltam máma reggel? – kérdezte tőlem, és éreztem, hogy felelősségteljes választ vár.
– A pincében meg a disznóólban – válaszoltam rövid gondolkodás után.
– Ott, a kurvaanyját… ott esett le az óra. A disznóólba’ – döbbent rá az öreg. Később, amikor tanultam a relativitáselméletről, ilyennek képzeltem el Einstein arcát, amikor rájött a lényegre. – Érte megyek.
– Hadd menjek én is – mondtam reménykedve, mert a disznó valamilyen szinten tabu volt.
– Gyere – mondta keresztapám, ivott még egy pohár bort, feltápászkodott, és elindultunk.
Hátrasétáltunk a disznóólhoz, a kutya menet közben csatlakozott, bár az óltól pár lépésnyire megállt. Nem volt egy bátor kutya, és nagyon respektálta azt a kétszáz kiló különbséget, ami a disznó és közte volt.
Keresztapám szuszogva kinyitotta az ól deszkából készült kapuját, és belépett a sár, disznószar és moslék alkotta keverékbe, ami a disznó birodalmának ólon kívüli részét alkotta. Maga Mazsola – ez volt a neve – bent volt az ólban. Legalábbis nem láttam, merre van, ami egy kétszázhúsz kilós disznó esetében elgondolkoztató.
Keresztapám rögtön kiszúrta az órát, ami egy viszonylag száraz helyen hevert, elszakadt szíjjal. Valamit morgott magában a szíjgyártók anyjának sok évvel ezelőtti programjáról és munkájáról, aztán fölvette a szerkezetet, és zsebre tette.
Ebben a pillanatban Mazsola kirontott a kégliből. Feltehetően aludt, és azt hitte, lemaradt az evésről, ami, lévén egyedüli disznó, nem túl sok logikát feltételezett róla. Egy másodperc alatt felmérte a vályú tartalmát, ezzel párhuzamosan azt is, hogy nyitva az ól kapuja. Több mint két mázsájához képest elképesztő sebességgel kirontott a kapun az udvarra. A kutya sikoltva berohant a házába, keresztapám döbbenten nézte az eseményeket.
– Miéé nem kaptad el, huligán? – kérdezte egy idő múlva szemrehányóan.
Erre nem tudtam mit mondani. Gondolom, tudta ő is, hogy hatévesen és harminckilósan annyi esélyem volt elkapni a majdnem negyedtonnás disznót, mint a hintalónak az epsomi derbin.
– Mikor jön haza keresztanyád?
– Tizenegy körül – mondtam. – Legalábbis azt mondta.
– Addig meg kell fogni – kalkulált az öreg. – Menjé’, és hívd át a Pallós Tibit. A pincébe’ leszek.
Tekintve, hogy Pallós Tibi bácsi durván másfél mázsa volt, és olyan kecsesen mozgott, mint egy traktor a limbóversenyen, nem értettem, miben tud segíteni. Mondjuk, súlyban ő állt legközelebb Mazsolához. Gondoltam, erre alapít keresztapám is, ha harcra kerülne a sor. Hogy miért a pincében várja az öreg, arra csak tippjeim voltak. Elindultam a kapu felé, nagy ívben kikerültem a békésen turkáló Mazsolát, és átszaladtam a szomszédba.
Pallós bácsi kedvetlenül reagált a hívásra, de amikor hozzátettem, hogy a pincében van a találka, felélénkült.
– Mennyünk, baszki – mondta, mint mindig, ha lelkes volt. – Ne várassuk a Pistát.
Nehézkesen átballagott hozzánk, közben megállt, és megvakargatta a békésen matató disznó nyakát.
– Kiengedtétek? – kérdezte. – Helyes, köll néha mozgás neki is.
Lement a pincébe, és nem jött vissza. Senki.
Egy darabig vártam, de nem érkezett a disznóbefogó team, úgyhogy bementem a házba, és olvasni kezdtem. Kicsit el is szunnyadtam a csendes melegben. Arra ébredtem, hogy az udvaron zaj van. Kimentem. Keresztanyám a templomjáró ruhájában, fekete ridiküllel és nejlonszatyorral a kezében éppen átvágott az udvaron, egy orgonaággal terelve maga előtt Mazsolát, aki engedelmesen bevonult az ólba. Az öregasszony becsukta a deszkakaput, aztán rám nézett.
– Hol van öregapád? – kérdezte.
– A pincében a Pallós bácsival, de már jó régóta – válaszoltam őszintén.
Keresztanyám elővett a szatyrából egy üveg egri bikavért.
– Tedd ezt oda a pinceajtóhoz annak a két latornak – mondta csendesen. – Te meg gyere ebédelni, gyerekem.
A kis konyhaablakból pont ráláttam a pince roggyant ajtajára. Elgondolkodtam, mi lett volna, ha kinyitom, és leküldöm a disznót, legalább nem kellett volna az öregeknek hajkurászniuk, de úgy éreztem, jobb volt neki a napon egy kicsit turkálni, és tulajdonképpen még örültem is a dolgok ilyetén alakulásának. Szerettem Mazsolát, és valahol mélyen neki drukkoltam.
A téli szünetben már nem láttam a disznót, és mikor tavasszal újra kimentem szüleimmel, egy másik malac uralta az ólat. Természetesen ő is Mazsola volt…
