Ideje lenne már, hogy Nagy Márton végre lehiggadjon. Jótétemény lenne ez a nemzetnek, és növelhetné a kormány gazdaságpolitikájának – már ha van neki egyáltalán – hitelességét.
Előbb-utóbb csak meg kellene békélnie a ténnyel, hogy ő az Orbán-kormány gazdaságfejlesztési minisztere. Nem pénzügyminiszter és nem a Magyar Nemzeti Bank elnöke. Bár erősen vágyik mindkettőre – is.
Matolcsy tavaly szeptember végén közölte a piaccal, hogy a 13 százalékos alapkamattal egy „jó nagy pontot tettünk a kamatemelési ciklus végére”. A hírre a piac 434 forintos euróval válaszolt, s október közepén a válságtanáccsá átalakult Monetáris Tanács 18 százalékra emelte az új irányadó eszköz kamatát. Fontos lélektani pillanat volt. A monetáris politika döntéshozói végre megértették, hogy nem lehet egyszerre két urat szolgálni: támogatni a növekedést és letörni az egyre gyorsuló inflációt, amelyért a felelősséget Orbán teljes egészében a MNB-re tolta, elutasítva minden a kormány intézkedéseit érintő kritikát. A jegybankároknak azonban aligha tetszett a rájuk kiosztott bűnbak szerep, s idejét látták annak, hogy igazán komolyan vegyék a jegybank elsődleges célját, az árstabilitás megteremtését és megtartását.
Attól kezdve az MNB kommunikációja, egymást követő monetáris politikai döntései egyértelművé tették a piac számára, hogy a jegybank eltökélt és következetes az infláció elleni harcban. A piac pedig méltányolta az MNB igyekezetét, a forint az év végére jelentősen erősödött, amihez persze hozzájárult az uniós forrásokra vonatkozó tavaly decemberi megállapodás is. Aligha lehet azonban alábecsülni a jegybank lassan visszaépülő hitelességének jelentőségét. Ezen az sem változtat, hogy az egyes monetáris politikai lépések időzítését, mértékét joggal érte kritika. Ma is úgy vélem, hogy a kötelező tartalék mértékének két lépésben történt emelése megkésett volt, és indokolatlanul fizet még ma is jelentős kamatot a jegybank a nála elhelyezett tartalékokra. Ugyanakkor megalapozatlannak és indokolatlannak bizonyult a kamatcsökkentési ciklus korainak vélt kezdete miatti aggodalmam, az inflációs folyamatok eddig az MNB-t igazolják.
A tavaly októberi, paradigmaváltással felérő irányváltás a jegybank monetáris politikájában az első pillanattól kezdve éles konfliktusban volt a kormány Nagy Márton által hirdetett gazdaságpolitikájával, amely a gazdasági növekedés abszolút prioritását mantrázta, hogy kielégítse Orbán kóros GDP-fetisizmusát.
Ez a konfliktus nem maradt meg a kommunikáció, a nyilvános üzengetések szintjén. A jegybank infláció elleni, szigorító intézkedéseire a kormány Nagy intenciói szerint fiskális lazítással vagy a monetáris transzmisszió erodálását jelentő más intézkedésekkel válaszolt.
A magas irányadó jegybanki kamat természetesen magas banki hitelkamatokat és csökkenő hitelezési aktivitást eredményezett, erre válaszul a kormány sokmilliárdos gazdaságfejlesztési, finanszírozási programokat hirdetett, növelve ezzel a költségvetés terheit. A magas jegybanki kamatra adott másik válasz a meglévő hitelek kamataira vonatkozó kamatplafonok egyre szélesebb körben történő előírása volt. Majd jött a kereskedelmi bankoknál elhelyezett egyes betétekre fizethető kamatok korlátozása. Mindkettő súlyosan és közvetlenül sértette a jegybanki autonómiát. A jegybaktörvény egyértelmű rendelkezése szerint a monetáris politika meghatározása az MNB alapvető és kizárólagos feladata, s annak egyik alapvető eszköze a kamatok meghatározása és befolyásolása. A háborús vészhelyzetre szóló felhatalmazási törvény alapján sem igazolható a sarkalatos jegybanktörvény rendelkezéseinek ilyen súlyos megsértése, egy kizárólagos jegybanki hatáskör nyílt elvonása.
Hasonló volt a helyzet az MNB által bevezetett egy éves lejáratú eszközzel is, amely szintén a jegybanktörvény szerinti monetáris politikai eszköz, s ahol a kormány rendelettel korlátozta az ilyen kötvények forgalmazásának, vásárlóinak körét.
Ha a jegybank tett egy lépést az infláció ellen, Nagy Márton azonnal tett egy ellenlépést, amellyel a jegybanki szigorítás hatékonyságát jelentősen rontotta.
Széttartó, ellentétes irányú fiskális politika és monetáris politika sohasem lehet eredményes. Nálunk sem az. Illetve, látjuk az eredményt: 0 százalék körüli gazdasági növekedés az idén, hosszan elhúzódó, az európai átlagot háromszorosan meghaladó infláció.
Mindez azonban a legkevésbé sem késztette önvizsgálatra, netán önmérsékletre a gazdaságfejlesztési minisztert. Miután a jegybank és a pénzügyminiszter – szakítva a korábban éveken át használt narratívával – az elmúlt hetekben egybehangzóan a stabil forintárfolyam szükségességét hangsúlyozza, Nagy Márton a minap nem mulasztotta el kioktatni őket arról, hogy az árfolyamot a piacnak kell meghatároznia, ezért is rendkívül káros a gazdaságpolitikai döntéshozók részéről minden egyes, árfolyamszintre tett nyilvános utalás. Az ilyen nyilvános kommunikáció téves percepciókat és várakozásokat gerjeszthet, ezáltal elbizonytalaníthatják a piacokat és a vállalati szektort is.
Legalábbis megmosolyogtatóak ezek a mondatok éppen Nagy Mártontól, aki szellemi atyja mindazoknak a kapkodó, hirtelen felindulásból elkövetett adózási és más szabályozási intézkedéseknek, amelyeket a kormány hozott az elmúlt egy évben, s amelyek nyilvánvalóan elbizonytalanították a piacokat és a hazai vállalati szektort.
A suszter maradjon a kaptafánál, Nagy Márton pedig a gazdaságfejlesztésnél, ha már egyszer gazdaságfejlesztési miniszter. Éppenséggel tudja is, hogy mit kellene csinálni: az extenzív növekedést felváltani az intenzív gazdasági növekedéssel, bővíteni a tudásalapú gazdaságot, gyors ütemben átállni az IPAR 4.0 technológiáira, növelni a termelés hatékonyságát, technológiai színvonalát, erősítve a magyar high-tech gyártást stb.
És ha már ilyen jól tudja, hogy mit is kellene tenni egy versenyképes gazdaság megteremtése érdekében, akkor elmagyarázhatta volna a miniszterelnöknek és oligarcháinak, hogy az éppen szűkös állami forrásokat nem a Vodafone megvásárlására kellene felhasználni, és hogy a ferihegyi repülőtér megvásárlása nem segíti ezeket a célokat. Elmagyarázhatná Orbánnak és Szijjártónak is: azzal, hogy használtakkumulátor-temetőt csinálnak az országból, nem erősödik a magyar high-tech gyártás, nem lesz kitörés a közepes fejlettség csapdájából, mert nem ezek a legkisebb hozzáadott értéket reprezentáló gyárak és az importált ázsiai betanított munkások jelentik a tudásalapú gazdaságot stb.
Meglehet persze, ehhez több gerincre és bátorságra, no meg felelős gondolkodásra lenne szükség, mint Orbán védernyője alól üzengetni Matolcsynak és Virág Barnabásnak.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.