Moldova György A Szent Imre-induló című regényében olvastam először azokról az úgynevezett zsidó tanácsokról, amelyeket a náci megszállás után a németek és a magyar hatóságok állítottak fel a zsidók kiirtásának gördülékeny lebonyolítására. Ezt ilyen egyértelműen persze nem mondták ki, és eleinte a magyar hatóságok sem hitték volna, hogy ilyesmi valóban megtörténhet a XX. század derekán. A borzalom a sárga csillag bevezetésével, a gettók felállításával és a vidéki zsidók Auschwitzba deportálásával, fokozatosan történt meg. A vidéki zsidó tanácsok egy ideig igyekeztek fenntartani a reményt és a rendet, aztán tagjaik többségével együtt eltűntek a megsemmisítő táborokban. A budapesti zsidóság azonban a saját tanácsával együtt megmenekült a teljes pusztulástól. A túlélők, mint a kiskamasz Moldova is, újrakezdték az életet, de meg akarták tudni, kik felelnek az üldöztetésért és a több százezer ember haláláért. És nem felejtették el, hogy a zsidó tanácsok tagjai – legalábbis kifelé, látszólag – szolgálatkészen együttműködtek a németekkel és a magyar hatóságokkal.
Veszprémy László Bernát, aki közel fél évszázaddal a holokauszt után született, a Tanácstalanság címet adta a zsidó tanácsokról szóló friss könyvének. A mű szerencsés ötvözete a tudományos munkának és az igényes történelmi ismeretterjesztésnek, némi emlékezetpolitikai disputával és publicisztikával együtt. Hatvan sűrűn szedett oldalt tesznek ki a jegyzetek és a bibliográfia, és nincs kétségem afelől, hogy a szerző el is olvasta mindazt, amire hivatkozik. De az alapmű mentes a tudományoskodástól, olvastatja magát, és a borzalmak abszurditásának bemutatásánál néhányszor szinte felforrósodik a szöveg. 1944 tavaszán a városi és községi zsidó tanácsok felállítását követően szóba került a regionális tanácsok felállítása is, és ezeknek azonnal akadtak önjelölt vezetői. De aztán, ahogy a szerző írja, „a vidéki regionális tanácsok rövidesen alá is merültek a holokauszt mindent elborító, fekete hullámaiban”.
Ez a kis részlet jól jellemzi Veszprémy munkamódszerét. Bemutatja egyes zsidó tanácstagok utólag szánalmasnak tűnő buzgólkodását. Emberi gyengeségeiket is, de mindvégig hangsúlyozza, áldozatokról van szó, akiket egy kegyetlen és embertelen rezsim terelt ilyen helyzetbe. Szól a nehezebb döntésekről is, hiszen több településen a zsidó tanácsokon múlott, hogy ki került Auschwitzba, és ki a híres-hírhedt Kasztner-vonattal Svájcba, vagy legalább az ausztriai Strasshofba. A döntés pillanatában persze nem lehetett pontosan tudni, hogy a végállomás mit jelent, de azért az sejthető volt, hogy ahová öregeket, betegeket, csecsemőket visznek „munkára”, ott kevés az esély a túlélésre. Veszprémy leírja, hogy alapvetően három szempont érvényesült az auschwitzi transzportból való kiemelésre: menteni próbálták a gyerekeket, a „hitélet terén kimagasló személyeket” és azokat, akik különösen hasznosak lehetnek majd a túlélő zsidóság számára. A leghírhedtebb eset a kolozsvári zsidóké, amelynek Kasztner Rezső is részese volt, és az ügy az ő perében később az izraeli bíróság elé is került. A fiatal szerző végső soron láthatóan elfogadja azt az igazságot, hogy ha száz ember közül ötvenet meg lehet menteni, akkor valakinek vállalni kell az ötven kiválasztásának a morális felelősségét.
1944 nyarára mindenki számára világossá vált, hogy hova tűnt a magyar vidék zsidósága. Innen kezdve a budapestiek megmentése lett a legfontosabb feladat. Néhány hónap utólag rövid időszaknak tűnik, de június és október között a fővárosi zsidó tanács relatíve komoly apparátust épített ki. Mintegy kétezer alkalmazottja volt, és bizonyos értelemben valóban elöljáróságként szervezte meg a zsidók mindennapi életét. Mint minden bürokratikus szervezetben, itt is voltak hatásköri harcok, vezetői túlkapások, irodai asztalok körüli versengések, s mindennek sötét árnyat adott a tanácson túli valóság. Különösen nehéz helyzetben voltak a kitértek (a keresztény vallást felvettek), akiket egyházaik alapvetően cserben hagytak, és akiket alkalmanként a zsidó tanács tagjai is diszkrimináltak, vagy legalábbis a második sorba szorítottak. A szerző idézi azokat a vitákat, hogy vajon a zsidóságból ki lehet-e térni, vagy örökösen meghatározza az egyént, de bölcsen nem erőlteti ránk a maga véleményét.
Viszonylag hosszan dolgozza fel az úgynevezett csendőrpuccs történetét, amikor Koszorús Ferenc tankhadosztálya, illetve Horthy Miklós fellépése 1944 júliusában megakadályozta a budapesti zsidók deportálását. Nyomozásában Veszprémy eljut odáig, hogy a puccsveszély felturbózásában és a deportálás megakadályozásában a zsidó tanácsnak is része volt. A zárszóban diszkréten utal is arra, hogy ezt saját történészi hozzájárulásának tekinti a témához. Ennek igazságát nem tudom megítélni. Mégis azt hiszem, hogy a vidéki deportálásokat szótlanul eltűrő Horthy elsősorban Auschwitz közismerté válása és a fronthelyzet alakulása miatt szánta el magát a cselekvésre.
A nyilas rémuralom alatt a zsidó tanács elsősorban az úgynevezett nagy gettóban próbált valamit javítani az életkörülményeken. Ez az időszak „csak” negyvenkilenc napot jelentett, de ahogy a szerző egy túlélőt idéz, „rettegésben éltünk, örök éjszakában”. Voltak, akik embert mentettek, kórházat működtettek, mások igyekeztek a saját családjuknak kedvezni, de mindannyian a halál torkában éltek a szovjet csapatok megérkezéséig. Veszprémy nem akarja leírni ezt a szót, de mi mégis megtesszük: a gettó és a főváros FELSZABADÍTÁSÁIG. Amit aztán jó és rossz dolgok egyaránt követtek.
A mű utolsó fejezete a világháború utáni számonkérésről szól. A fejezet főszereplője Berend Béla rabbi, akit egyébként szerepel A Szent Imre-indulóban is, s aki évtizedekkel később beperelte az őt árulónak nevező Moldovát. Veszprémy László Bernát itt nem annyira történészként, mint inkább jobboldali publicistaként minősíti Moldovát, akinél pedig kevés egyenesebb embert ismertem. A szerző tényként állítja azt, hogy a zsidó tanácsok elleni kampányt 1945 után a kommunisták kezdeményezték. Lehet, hogy ebben is van némi igazság, de Izraelben Kasztner Rezsőt szélsőjobboldali aktivisták ölték meg. Rengeteg indulat kavargott az emberekben, és a fasiszta hatóságokkal együttműködő zsidókat sokan gyűlölték. Még akkor is, ha az együttműködés esetenként életet mentett, vagy legalábbis kenyeret, gyógyszert jelentett.
Azt viszont kifejezetten sajnálom, hogy az egyébként igényes munkának ebben a részében Veszprémy esetenként leír olyasmit, amit aligha kellett volna. Nem hiszem például, hogy egy negatív összefüggésben említett történészről fontos leírni, hogy „anyai ágon zsidó származású kommunista párttag” volt. A könyv és a szerző ismeretében tudom, hogy ez nem az, aminek látszik, de akkor is messze áll a szerencséstől. Jó lenne olyan világban élni, ahol a történészek megítélésénél származásuk és pártállásuk semmilyen, vagy csak csekély szerepet játszik. A Tanácstalanság komoly történészi munka, de a szerző jobboldali pártállása több állítását láthatóan meghatározza.
(Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság - A zsidó vezetés Magyarországon és a Holokauszt, 1944-1945. Jaffa Kiadó, 2023)