Egynek minden nehéz, sokaknak semmi sem lehetetlen. Pár éve idézte ezt Széchenyitől a miniszterelnök a mozgáskorlátozottak egyesületének küldött levelében. Azt is írta, milyen jó, hogy segítséget kap a kormány ahhoz, hogy teljesíteni tudja a fogyatékkal élőkkel szembeni, Alaptörvényben is megfogalmazott kötelességeit. E gránitszilárdságú szövegben ugyanis van egy mondat amely röviden így szól: Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek biztosítja.
Milyen szép lenne, ha igaz lenne. De nem az. A mi gránitunk szilánkos. Nemrég szerencsém volt beszélgetni két életvidám, munkájában is sikeres kerekesszékessel. Egyikük nyitott gerinccel született, a másik egy autóbaleset vétlen áldozata. Távol áll tőlük a panaszkodás, vagy a rossz kedv. Csupán a mindennapjaikról meséltek, és az bizony több mint elgondolkodtató. Önállóságukat megőrizve akarnak élni, mint bárki más. Hogy ez néha csak küzdelem árán sikerül, nem rajtuk múlik. Az a tapasztalatuk, hogy sokan úgy gondolják, egy kerekesszékes otthon üldögél, tévét néz, kötöget, vagy bélyegalbumot rendezget, és párás szemmel, vágyakozva nézi az ablakon keresztül a külvilágot. Ambíciója, életcélja, karrierje nincs, és boldog már egy együttérző pillantástól is. Hálás, ha egy ötméteres akadálymentes útszakasz megépül, és megköszöni ha rámpa kerül egy középület elé.
Csakhogy ez nem így van. Egy kerekesszékesnek épp annyi joga van ügyet intézni, bevásárolni, utazni, szórakozni, mint annak, aki tejallergiás, rövidlátó, cukorbeteg, lisztérzékeny, vagy elhízott. Nem akar lemondani egyetemi előadásokról, wellnesshétvégéről, koncertről, éttermi vacsoráról csak azért, mert a köz pénzéből nem jut forrás az épületek, utak, közlekedési eszközök akadálymentesítésére. Sok étteremben az emeleten van a mosdó, az uszodában nem jutnak el a medencéhez. Pedig dolgoznak, adót fizetnek, megadják a szolgáltatások árát. Az akadályok megszüntetése törvény nélkül is alap kell, hogy legyen egy országban. Ez egy embernek lehetetlen, de mindenkinek kötelessége.
