„Kosztolányi valósággal bálványozta unokaöccsét, aki pompásan rajzolt, több hangszeren kitűnően játszott, jól írt, tudta, mi a lényeges, s kiváló szatíraérzéke, bámulatos emberismerete ellenére – vagy talán éppen ezért – segítőkészsége, embersége páratlan volt. Kinek-kinek bújával-bajával valósággal anyaian tudott törődni. (…) És ebben a remek emberpéldányban a pusztulás csírája már korán benne volt (…), ő is tudta ezt.” Kosztolányiné portréjából származik a fenti idézet (Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban születtem. Noran könyvkiadó, 2003), aki rövid ideig maga is páciense volt későbbi férje közeli rokonának, az orvos-pszichiáter Brenner Józsefnek (1887-1919) – művésznevén: Csáth Gézának.
A környezete által rendkívül tehetségesnek tartott Csáthnak 1906-tól jelentek meg írásai, többek között a Budapesti Naplóban és az 1908-ban induló Nyugatban. Első novelláskötete, A varázsló kertje (1908) komoly sikert arat, de – egyebek között Pucciniről szóló – zenekritikái is elismerést váltanak ki. Ahogy orvosi munkái is, például Az elmebetegségek psychikus mechanizmusa (1912). De Csáth kultusza mindenekelőtt Naplójának köszönhető, amelynek első részletei csak a 80-as évektől jelentek meg. Feljegyzéseinek legfőbb témája a karriervágy, az anyagi érvényesülés lehetősége, saját szexuális élete, illetve 1910-től az egyre inkább elhatalmasodó morfinizmusa. Monográfusa, Szajbély Mihály írja róla: „Furcsa paradoxon: az a Csáth, aki nők egész sorát tette magáévá, és akinek casanovai hőstetteit még olyanok is ismerik, akik novelláit alig olvassák, valójában egész életén át a szexuális kudarctól való félelmét kompenzálta.” (Csáth Géza: Úr volt rajtam a vágy. Naplófeljegyzések és visszaemlékezések, 1906–1914. Magvető, 2016)
Hogy így volt-e, ki-ki eldöntheti a naplóbejegyzések alapján, kortársai – így az őt közelről ismerő Kosztolányi is – a drogfüggését emelték ki legfőbb személyiségjegyeként. A Csáth halála után a Nyugatban megjelent memoárjában Kosztolányi Dezső így fogalmazott: „Csáth Géza morfinista volt és – közvetlenül – a morfium ölte meg őt, harminchároméves korában. Hogy mikor kezdett élni a méreggel, biztosan nem tudom, de nem sokat tévedek ha – egyes jelek nyomán – 1910-re teszem azt az időpontot, mikor először szúrta magába az oltótűt és rákapott a szer használatára.” Amúgy maga Kosztolányi, és Csáth öccse, Brenner (Jász) Dezső is kipróbálta a szert, de nem maradtak rajta. Igaz, Kosztolányi évtizedekig kokainista volt („Ne ámulj e kokainistán. Gondolkozz az okain is tán – s megérted”); a szert először vélhetően Csáthtól kapta, aki – ellensúlyozandó a morfium hatását – szintén gyakran élt a kokainnal. Kosztolányi szerint „a morfinizmus mindig okozat és nem ok. Mikor ő ehhez a méreghez nyúlt, öntudatlanul is tudta, hogy kisebb veszélyt választja a nagyobb helyett. Menekülni próbált a melankólia elől, mely túlvilágian édes dallal zengett írásaiban.”
Csáth Géza személyisége mindenesetre szétesett a morfiumtól: előbb megölte feleségét, majd öngyilkos lett.