Az Európai Unió fontosnak tekinti a Nyugat-Balkán csatlakozását, ezt az Európai Bizottság Thesszalonikiben tartott ülésén már 2003-ban az Unió bővítése elsőrendű céljaként fogalmazták meg. Jelenleg egyébként kilenc hivatalos tagjelöltje van az Uniónak: Törökország (1999 óta), Észak Macedónia (2005), Montenegro (2010), Szerbia (2012), Albánia (2014), Ukrajna, Moldova, Bosznia és Koszovó pedig 2022-ben nyújtotta be felvételi kérelmét.
Mint azt a 2022 decemberében Tiranában tartott EU-Nyugat-Balkán csúcstalálkozó is hangsúlyozta, a bővítés rendkívül fontos cél, de ehhez a térség országainak alkalmassá kell válniuk a tagságra, ami hosszú alkalmazkodási-átalakítási folyamatot igényel. Ehhez az Unió jelentős támogatást is biztosít: a hivatalos adatok szerint összességében közel 4 milliárd euró támogatást juttattak már a térség országainak. Most pedig kidolgoztak egy 30 milliárd eurós gazdasági és beruházási tervet azzal a céllal, hogy felgyorsuljon a térség országainak felzárkózása. Ez igen jelentős összeg a Nyugat-Balkán egy évi jövedelme tükrében, hiszen az összesen 25 millió lakossal bíró Szerbia, Macedonia, Montenegró, Bosznia, Koszovó és Albánia együttes egy főre jutó nemzeti jövedelme csupán évi 6526 dollárt tesz ki. Ez a szint a nyugat-európai országok átlagának 9 százaléka, az Európai Unió 27 országa mai átlag-jövedelmének 17 százaléka mindössze. Ez a hatalmas fejlettségi különbség már önmagában is több mint elgondolkodtató, és megkérdőjelezi a kibővített Unió egységes működésének lehetőségét.
Az Európai Unió azért tekinti különlegesen fontos célnak a Nyugat-Balkán integrálását, hogy ezzel teljessé tegye a demokratikus berendezkedést és a régiók összekapcsolódását az európai kontinensen, és – mint remélhető – elejét vegye a térség jobbratolódásának, Oroszország karjába omlásának. Kétségtelenül nemes cél, de nagyon kérdéses, hogy reális politika-e ez az integrációs elgondolás. A Balkán országai sajnos nem érettek ugyanis az uniós tagságra, és ez nem csak a gazdasági szakadék következménye. E térség történelme során soha nem élt demokratikus rendszerben, és mindig úgy tekintettek rá, mint “Európa lőporos hordójára”. Ma is autokratikus rezsimek uralják a térség legfontosabb országait.
Mint Jórgosz Papandréu volt görög miniszterelnök nemrég egy keserű hangvételű cikkében írta: a Thesszaloniki Nyilatkozat óta két évtized telt el, de “valódi áttörés nem történt (…). Amint teltek az évek, a tehetetlenség spirálja uralta el a csatlakozási folyamatot”. Minden területen temérdek tennivaló lenne, s közben a térség országainak fiatal, tehetséges sarjai tömegesen hagyják el a szülőföldjüket. Míg az Unió tagországai a térség államait okolják azért, mert elmarad a feltételek megteremtése, addig ők azzal magyarázzák kiábrándulásukat, hogy az Unió láthatóan elveszítette a kedvét és nem kívánja felvenni őket, tehát miért is törjék magukat.
Nem vitás, az Unión belül lejátszódó folyamatok sok tanulsággal szolgálnak. Végülis a magyar és lengyel példából megtanulhatták, hogy az EU tagság nem védőpajzs az autokratikus berendezkedéssel szemben, és bizony nagyon is lehetséges, hogy a befogadott, de a tagságra alkalmatlan állam belső ellensége lesz az Uniónak. Különösen veszélyes lenne a bővítés, ha fenntartják a hibásnak bizonyult működési rendet, és egyetlen kis ország vétója is megakadályozhatja a közös döntéseket. Ezt figyelembe véve a balkáni bővítés nagyon hazárd politikának tűnik.
A kandidátus országok közül nem is egy nyilvánvaló veszélyt jelentene. Az Unióval szemben nyíltan ellenséges és az Unió ellenségeivel szövetkező Törökország ma már mindenki számára nyilvánvalóan alkalmatlan a tagságra. De ugyanígy alkalmatlan Szerbia is. És sajnos nemcsak Aleksandar Vučić autokratikus kormányzatáról van szó. A szerbek 95 százaléka Putyin Oroszországát tartja igazi szövetségesnek, és csak 11 százalék gondolja ezt az EU-ról. Egy közvélemény-kutatás ijesztő eredménye alapján tudjuk, hogy a szerbek 68 százaléka szerint a NATO kezdte az ukrajnai háborút, és 82 százalékuk az oroszországi szankciók ellen van. Mindez mélyen gyökerezik a közös szláv-ortodox örökségben, a szoros nyelvi rokonságban. A nagy többség meggyőződése, hogy Putyin és Vučić csupán etnikai testvéreit védi Ukrajnában, illetve Koszovóban.
Törökország és Szerbia autokratikus rendszere és az európai értékekkel szemben képviselt, alapvetően ellenséges álláspontja kirívó. De kívánatos-e vajon olyan csődközeli országok felvétele, melyeknek fele lakossága - mint Moldova vagy Albánia esetében - az elmúlt két-három évtizedben már elmenekült onnan? A balkáni bővítés a működési szabályok érdemi megváltoztatása, a vétójog megszüntetése, a szabályok súlyos megsértése esetén szükséges retorziók rögzítése és a tagság felfüggesztésére és a kizárásra vonatkozó pontos és egyszerű szabályok bevezetése nélkül életveszélyes lehet az Unióra.
Ha más nem, az Orbán-kormány fokozott lelkesedése a balkáni bővítés iránt önmagában is figyelmeztető lehetne. “Elfogadhatatlan és szégyenteljes, hogy milyen lassan halad az Európai Unió bővítésének folyamata” - jelentette ki Orbán Viktor albániai hivatalos látogatásán. Emlékeztetett arra, hogy Albániának 13 évébe telt, mire megkezdhette a csatlakozási tárgyalásokat az EU-val. A magyar miniszterelnök egyenesen “létkérdésnek” minősítette Szerbia és a Nyugat-Balkán azonnali felvételét: „ne hezitáljunk tovább, az Európai Unió vegye föl végre tagjainak sorába Szerbiát és a többi nyugat-balkáni országot is. Európának kizárólag a Balkánon van gazdasági növekedési tartaléka, saját versenyképességének fenntartása érdekében is gyorsítani kell a térség integrációját”. A miniszterelnök szerint “a Balkán a következő nagy lehetőség az Európai Unió számára. A Balkán az EU következő nagy gazdasági motorja lehet, és a nyugat-európaiak nem tudják fenntartani az életszínvonalukat a Balkán integrálása nélkül (…). Az uniónak nagyobb érdeke a Balkán tagsága, mint maguknak a balkáni népeknek”.
Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter még hozzátette: “A Nyugat-Balkán európai integrációjának támogatása a magyar külpolitika egyik legfontosabb célkitűzése (…). Magyarország Szerbiát tartja a térség kulcsországának (…) a közösség megerősítése gyakorlatilag nem lehetséges Szerbia csatlakozása nélkül”. Mivel a közép-európai és balkáni országokból 1990 óta 25 millió munkaképes korú ember távozott Nyugat-Európába, és a Világbank becslése szerint 2050-ig további 20 millióan követik még őket, Kövér László házelnök torz értelmezése szerint e „munkaerőszivattyú” legkevesebb ezermilliárd eurójába került a térség országainak, vagyis „ekkora pénzzel finanszírozta a mi térségünk Nyugat-Európa gazdasági jólétét”.
Nyilvánvaló, hogy mi indokolja a magyar kormányzat felfokozott érdeklődését a Nyugat-Balkánnak az Unióba való mielőbbi befogadása iránt. Nem más, mint egy Unió-ellenes belső tábor kikovácsolásának reménye. Nagyon is világos az az arcátlan orbáni beszéd, hogy „A brüsszeli birodalom építése szükségszerűen vezet el a demokrácia hiányához (…), tudjuk, hogy az Európai Unió most bajban van. Magától nem tud megjavulni. Nekünk kell megjavítani és átalakítani az uniót, és visszavezetni a helyes útra (…). Eljön az a pillanat, amikor nélkülünk már nem tud működni az európai gazdaság, a balkáni országok nélkül sem működik majd (...). Lássuk be, az idők megváltoztak. Harminc éve azt hittük, Európa a jövőnk. Ma már látjuk, mi vagyunk Európa jövője (...). Ma is azok vagyunk, akik mindig is voltunk: Európa utolsó szabadságharcosai”. Megáll az ész, hogy egy tagország miniszterelnökétől ezt a szemenszedett hazugságtömeget és rágalmazást az Európai Unió eltűri.
Egy szó mint száz, a Nyugat-Balkán európai uniós tagságának egyelőre nem volna szabad napirenden lennie. A térség egész története súlyos nyomokat hagyott az országain. Segíteni kell ugyan a nyugat-balkáni országok Európához való közeledését és megerősödését, de mindez közvetlen programként öngyilkos lépés lenne az Unió számára.