Hogy Orbán Viktor nem egyenlő a magyar néppel, azt mindennél jobban kifejezi a tény: a koszovói Zvečanban az albán etnikumú polgármester hivatalba lépését megakadályozni próbáló szerbek május végén bizony „a nemzet miniszterelnökének” nevét skandálták, miközben dobálták, ütlegelték a KFOR kötelékében szolgáló hazánkfiait. A magyar békefenntartók közül abban az órában jó páran testi épségüket áldozták a balkáni misszió oltárán. Sőt mi több, egyikük egyik végtagját is elveszítette Orbán Viktor kalandor külpolitikájának következtében.
Ez nem költői túlzás. A bántalmazott áldozatok családtagjai emlékezhetnek arra, hogy röviddel a koszovói zavargások kitörését megelőzően vendégszerepelt a magyar diplomácia hebrencs vezetője, Szijjártó Péter a nacionalista-populista Aleksandar Vučić belgrádi kampányrendezvényén, ahol a megjelent tömegnek tolmácsolta főnöke üzenetét, miszerint „mi, magyarok és szerbek kiállunk magunkért, a nemzeti érdekeinkért, és ezt azért tudjuk megtenni, mert erős vezetőink vannak”.
Orbán Viktor tudta jól, hogy „Európa lőporos hordója” most éppen az ősi szerb törzsterületnek tekintett Koszovó miatt készül robbanni. Tudatában volt a boszniai szerb vezető, Milorad Dodik békétlenséggel fenyegető szeparatista törekvéseinek is. De mindezzel mit sem törődve, mégis elküldte a magyar külügyért Belgrádba, gyújtó hangú szónoklatot tartani. Ezt az adott helyzetben sehogy másként nem lehet értelmezni, csak nettó uszításként. Közérthetőbben szólva: az önmagát folyton a magyar nemzettel azonosító Orbán szándékosan kockáztatta a Koszovóban szolgáló honfitársai életét.
Mindennek fényében nem csodálkozhatunk azon, hogy a Honvédelmi Minisztérium részéről ezúttal egy szűkszavú kommüniké sem veti fel a KFOR-kontingensre támadó szerbek felelősségét. Horribile dictu: Orbán Viktor sem kért bocsánatot az érintett magyar anyáktól, apáktól, testvérektől. Az ő sakktábláján mindössze bármikor beáldozható gyalogok a külföldön szolgáló katonák - és mi mindnyájan. És kalandor külpolitikájának nem csupán a szóban forgó katonák lesznek az egyedüli kárvallottjai. Nemzetközi elszigeteltsége miatti kétségbeesésében Orbán ugyanis rendre vállalhatatlan emberekkel köt szövetséget: zsarnokokkal, háborús bűnösökkel, őhozzá hasonló jogtiprókkal. Brüsszel pedig csak akkor kezdte igazán komolyan venni a magyarországi jogállamiság helyzetét, amikor felismerte, hogy hazánk „lator állammá” kezd válni Orbán orosz orientációjának következtében.
Az EU a maga módján szankcionál: nem jön az uniós pénz, és ezt mindannyian érezni fogjuk. A súlyos betegek, akik búcsút mondhatnak életmentő gyógyszereik állami dotációjának. A közszféra számtalanszor megalázott dolgozói, mert Orbán borítékolhatóan rajtuk spórol majd a legtöbbet. Az út szélén hagyott cigányság, az időközben kriminalizált hajléktalanok. Egyáltalán, mindazok, akik már most is napról napra élnek. De kérdem én: törődik-e velünk jottányit is az az ember, aki a koszovói misszióban szolgáló katonáink életét veszélyeztette saját érdekei kedvéért?