Hivatalosan rendkívüli parlamenti ülés zajlott hétfőn az Országházban. Valójában sem parlamenti ülésre nem hasonlított, sem rendkívüli jelleget nem mutatott. A mai magyar politikai élet jellegzetes hétköznapja zajlott. A polgárok egy része dolgozott, a másik része nyaralt – egyik esetben sincs idő a közéletre. A házelnök focizott, a kormány bizonyára ügyködött valamit, most sem lehetett tudni, mit, szavazni meg nyáron nem akar semmiről, pihentetni kell az ujjakat. Az ellenzék pedig próbálkozott. Kedvenc helyén, jogszerűen, a parlamentben, amelynek keservesen megszerzett helyeit kánikulában sem hagyná el.
Az esemény így egészében egy átlagos, a szokásosnál is kényelmesebb politikai demonstrációra hasonlított. Ellenzéki képviselők szónokoltak – üres teremben, demonstráló tömeg nélkül. Amit pontosan tudtak előre. Tudták, hogy a kormányoldal távol marad, e miatti felháborodásuk már be is volt építve a szövegekbe. És azt is tudták, hogy utcai demonstrációra nem tudnának tömegeket mozgósítani. Megrendezték hát a T. Házban.
Amúgy fontos témákról beszéltek. Az akkugyárak körüli problémákat rendezni kéne, miként a nyugdíjasok helyzetét is, fontos lenne benn maradni az Erasmus- és Horizon-programokban. És ideje abbahagyni a szórakozást a svéd NATO-tagsággal. Elmondták, szépen mondták, igazuk van, derék. De egyik téma sem kíván rendkívüli parlamenti ülést. Igazi, kitartó demonstrációkat, az érintett közösségek mozgósítását, napi érdekképviseletét viszont annál inkább.
Önmagában se értelmesnek, se értelmetlennek nem lehet nevezni az ülés összehívását. Mindent az dönt el, lesz-e folytatása a felszólalásokban megfogalmazott álláspontok közvetítésének, az érvényesítésükért folytatott küzdelemnek. De nem az őszi parlamenti ülésszakon, hanem holnap, holnapután, minden nap, minden terepen.