A következő tanévtől a középiskolákban választható tantárgy lesz a honvédelem, amelyet egyszerre közel százötven iskolában fognak oktatni. A hírek szerint olyan középiskolai tanárokat is várnak a tantárgy oktatói közé, akik sorkatonai vagy szerződéses szolgálatuk alatt a honvédelmi ismeretek birtokába jutottak. Eljátszottam a gondolattal, miről beszélnék ha az a szerencse érne, hogy oktatója lehetnék a bevezetés előtt álló új tantárgynak. Íme, az óravázlat.
Azon a januári szombaton a karbantartónap másképpen alakult, mint bármikor korábban. Éjszaka közel 25 centi hó esett, aminek katonaként nem örültünk. Tudtuk, sok feladatot fog adni. Ám, hogy valóban mit hoz az előttünk álló közel nyolc-tíz óra, álmunkban sem fordult meg a fejünkben. Egy nyugat-dunántúli, első lépcsős laktanya harckocsi-zászlóaljának honvédjeként morzsolgattam napjaimat azt követően, hogy az előző év augusztusának végén előfelvételisként megkezdtem sorkatonai szolgálatomat. A laktanyánkat némileg túlzó módon gladiátorképzőnek nevezték, noha egyszerűen kemény és igazságtalan hely volt az idetartozó szabályokkal. Itt a magamfajta, kétszeres versenyhátrányban lévő katonának illett nagyon meghúznia magát. Egyfelől „kopasz” voltam, vagyis a harmadokra osztott másfél éves szolgálati idő első etapjánál tartottam, ami a jogfosztás állapotával volt egyenlő a hajdani Magyar Néphadseregben. Alávetettséget az tette teljessé, hogy előfelvételis, közkeletű néven „tápos” is voltam.
Rövid idő alatt megtapasztaltam, hogy a laktanya falain belül szinte mindenki gyűlölete felénk árad. Nem annyira személy szerint utáltak bennünket, sokkal inkább kaszt vagy osztály voltunk, egy elvileg osztály nélküli társadalomban, amelyet kirekesztésre és megalázásra ítéltek. Velünk szemben mindenki – tisztek, tiszthelyettesek és a sorkatonák – a maguk felsőbbrendűségét és életrevalóságát akarta bizonyítani nem is mindennap, inkább minden órában. A Kádár-korszak alig leplezett, e környezetben szabadjára engedett értelmiség-ellenességéről igen kimerítő leckét kaphatott, akit a főiskola vagy egyetem előtt invitáltak arra az egyéves kalandtúrára, amit hivatalosan sorkatonai szolgálatnak neveztek.
A magyar hómezők lovagjai
Zászlóalj-parancsnokunk kitalálta, hogy makulátlan rendet teszünk a telephelynek azon a részén, amely a harckocsizóké. Emlékeim szerint 31 tank, a hozzá tartozó kiszolgáló teherautók, valamint egy katonai mentőautó alkotta a technikát, amelyet sok ezer négyzetméteren helyeztek el, arra készülve, hogy a parancs esetén 30 percen belül meg kell közelíteni a kijelölt célpontot. Hogy ez mennyire becsvágyó elképzelés volt, arról egy kicsit később. A szombat délelőttöket nevezték karbantartónapnak, előtte parancsba kaptuk, milyen feladatot kell elvégeznünk. – Patyolattisztaságot akarok – ismételgette emelt hangon a kifejezést parancsnokunk, aki a szellemi felsőbbség hangján kérdezte a vele szemben álló közel 150 katonától, hogy tudják-e, mit jelent egyáltalán a szó. Mivel némaságra voltunk kötelezve, felettesünk igyekezett kiélvezni a kérdését követő hosszú csöndet, ami számára egyértelműsítette, hogy halvány fogalmunk sincs a kifejezésről.
Mindannyian tudtuk, hogy a telephely-takarítás értelmetlen. Értelmet azért sem kutattuk a parancsok mögött, mert néhány hónap elég volt annak belátására: ebben a világban ennek a fogalomnak az érvényessége felfüggeszthető. A lánctalpas harckocsiknak és magasépítésű szállítójárműveknek 25 centi hó a legcsekélyebb akadályt sem jelentett. A parancs mögött inkább az a torz rend iránti vágy húzódhatott meg, ami a honvédséget akkoriban jellemezte. Legyen minden „sarkos”. Álljon minden „elvágólag”. Stokin a gyakorlóruha, ágyon a törölköző. A laktanya alakulótéren a sorok legyenek olyan egyenesek, hogy a párhuzamosak még véletlenül se találkozhassanak a végtelenben. A bakancs és a kimenőcipő pedig olyan fényes, hogy akár borotválkozni lehessen benne. Ebből a gondolatmenetből következett, hogy a havat nem egyszerűen összelapátoltuk és a teherautók platójára pakoltuk, majd elszállítottunk. Nem. A telephely jéghideg betonját a legaprólékosabb módon kellett felsepernünk. Madártávlatból úgy nézhetett ki a terület, mintha ezen a néhány ezer négyzetméteren egyáltalán nem esett volna a hó. De ez sem volt elég. A vadonatúj cirokseprőkkel valamennyi hópelyhet el kellett tüntetni a harckocsik lánctalpáról. Mindez már kifinomult munkát, átlag feletti kézügyességet kívánt, amit szapora, elfojtott káromkodások között végeztünk. Közben lopva néztünk egymásra, és mindenki arra gondolt: ekkora baromságot!
Délután egyre végeztünk. Siettünk, ebédelni szerettünk volna. Fáradtan és izzadtan lihegtünk, amikor lefújták a munkát. Ekkor bejelentették: perceken belül szemlére érkezik a laktanyaparancsnok. Ilyenre korábban soha nem volt példa. A zászlóalj-parancsnok sugárzott a boldogságtól, ahogyan peckesen le-föl sétált az alakzatban várakozó katonák előtt. Hirtelen „vigyázz!”-t vezényelt, amikor meglátta az elöljárót, de valami egészen másra számított, mint ami következett. – Ki volt az a barom, aki elhordatta a havat? – tette fel a kevéssé szofisztikált kérdést az ezredes, noha nyilvánvaló volt, hogy az ötlet nem a sorállomány fejéből pattant ki. Riadt arccal megszólalt parancsnokunk, hogy a munkát ő rendelte el. Kimért lassúsággal megfordult a laktanyaparancsnok, és a telephely sarkában lévő irgalmatlan nagyságú hókupacra mutatott: – Főhadnagy elvtárs, maga szerint ez mikorra fog elolvadni? – kérdezte, de nem várt rá választ. – A délután folyamán takarítsák el! – mondta, majd sarkon fordult és távozott.
Megsemmisülten álltunk, majdnem felrobbantunk a dühtől. Így történt, hogy a rohamtempóban elfogyasztott ebéd után újból ott sorakoztunk a telephelyen, hólapáttal a kezünkben. A cirokseprűre már nem volt szükség. Régen besötétedett, amikor végeztünk. Újra egyenletesen 25 centis hó borította a néhány órája letakarított területet. Már nem az a szép szűz hó, mint reggel, hanem az embertől megcsúfított. Fáradtan, átfázva megállapíthattuk, tökéletes értelmetlenséggel telt a napunk. Nem szeretnék igazságtalan lenni, de ezeknek az óráknak a történései nekem a honvédségben eltöltött év egészét jelképezték. Véleményem azóta sem változott.
Alul semmi, felül semmi
Gyakorlóruhát rendszertelen időközönként válthattunk. A napi használatban, kiképzéseken hamar elkoszolódtak, és bár nem szerettük az egyenruhát, mégis, a frissen mosott, ropogós gyakorlót öröm volt felvenni. A ruhacsere század- és zászlóaljszinten zajlott. Hiába kértük a szolgálatvezetőket, egyre ingerültebben adták értésünkre, hogy nincs tiszta ruha. Hittük is, nem is. A tiszta-cserével állandóan trükköztek, de az példa nélküli volt, hogy az egész laktanyában, ahol közel 2500-an hajtották álomra a fejüket, hetekig ne osztottak volna tiszta ruhát. Híre ment, hogy négyezer gyakorlóruhával elindult egy katonai teherautó a területileg illetékes honvédségi mosodából a laktanyánkba, de ez a szállítmány gyaníthatóan a mai napig nem érkezett meg. Leszerelésünkig biztosan nem. Ha nagy ritkán kimenőt kaptuk a városba, ami hazai mércével nem tartozik a kisebbek közé, szembetűnő volt, hogy az összes melós katonai gyakorlót viselt. Mivel ilyesmit a boltokban az idő tájt nem lehetett vásárolni, nem kellett találgatni, honnan kerültek ezek a ruhák. A seregben általánosságban szinte mindenki mindennel üzletelt, a fegyvert leszámítva. Üzemanyaggal, katonai ruhákkal, ágyneművel, konzervvel, és ki tudja még, mi mindennel. Az 1980-as évek második felében, nem függetlenül az ország akkori helyzetétől, félig-meddig koldusbotra jutott a néphadsereg. Helyzetét az intézményesült zabrálások tovább rontották. Ebben éltünk.
Harcra készen
A hadsereg akkori állapotáról sokat elmond, hogy olyan, Lengyelországban gyártott T-54/B-típusú harckocsikból állt a zászlóalj fegyverzete, amilyenekkel 1956-ban a szovjet csapatok lerohanták Magyarországot. Sokat nevettünk, hogy ezekkel a harckocsikkal még a menekülés is nehéz lenne, nemhogy a támadás. Egyetlen alkalommal rendeltek el úgy harckészültségi riadót, hogy arról előzetesen nem értesültünk. Mivel ez egyfajta vizsgának számított, tisztjeinknek nem volt mindegy, hogyan sikerül teljesíteni. Feletteseink tisztában voltak azzal, hogy egy támadó hadműveletre Ausztria és Olaszország ellen ez a technika teljességgel alkalmatlan. Így az elméleti képzésen inkább csak kötelességszerűen és meggyőződés nélkül elhadarták azokat a mondatokat, amelyeket ezzel kapcsolatban előírtak számunkra. Noha a megfelelő alkalmakkor elhangzott a „Dolgozó népet szolgálom” mondat, de néhány évvel a nem remélt rendszerváltás előtt már világos volt, hogy a hadseregben szolgálók közül senki semmit nem hisz el a honvédség alaprendeltetéséről. Főtisztektől a honvédekig bezárólag. Így tengettük napjainkat, amelyekbe azért elöljáróink igyekeztek némi komolyságot vinni.
A februári éjszakai harckészültségi riadó villámfénynél mutatta meg, hol tart, és mire képes a Magyar Honvédség. Az álomból ébresztett állomány eleinte nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének. A körlet elhagyása is komoly gondot jelentett, mert a hátizsákok összepakolása a többségnek negyedóránál is hosszabb ideig tartott. Teljes volt az összevisszaság a fegyverszobánál, a folyosói sorakozónál és a létszámellenőrzésnél. Amikorra elhagytuk az épületet, a kiképzési tervek szerint már a laktanyából is ki kellett volna hajtani a harckocsikkal. A totális kudarchoz még valami hiányzott. A technika teljes csődöt mondott. A zászlóalj 31 harckocsijából 29-nek a motorját sem sikerült beindítani. A toronyszám szerint megkülönböztetett tankok négytagú személyzete ott szorongott a küzdőtérben, ahogyan a harckocsi belsejét nevezik. A vezető és a parancsnok egymással üvöltözött, és hasztalan igyekezett életet lehelni a páncélozott monstrumokba. A szakasz- és századparancsnokok idegesen ugráltak fel a tankokra, a nyitott bukóréseken át ordibáltak a harckocsi-parancsnokkal és a vezetőkkel, hogy indítsák be végre a motort. Az artikulálatlan emberi szó azonban nem lehelt életet az addig is folyton betegeskedő és állandóan javításra szoruló dízelmotorokba. A riadót három óra múltán lefújták. Két harckocsi várakozott a hadiösvény előtti nyitott vaskapunál. Majd azokat is visszarendelték a helyükre.
Tartok tőle, hogy a Honvédelmi Minisztérium illetékesei nem ilyesmire gondolnak, amikor óraadókat keresnek az új tantárgyhoz.
Azon a januári szombaton a karbantartónap másképpen alakult, mint bármikor korábban. Éjszaka közel 25 centi hó esett, aminek katonaként nem örültünk. Tudtuk, sok feladatot fog adni. Ám, hogy valóban mit hoz az előttünk álló közel nyolc-tíz óra, álmunkban sem fordult meg a fejünkben. Egy nyugat-dunántúli, első lépcsős laktanya harckocsi-zászlóaljának honvédjeként morzsolgattam napjaimat azt követően, hogy az előző év augusztusának végén előfelvételisként megkezdtem sorkatonai szolgálatomat.
A laktanyánkat némileg túlzó módon gladiátorképzőnek nevezték, noha egyszerűen kemény és igazságtalan hely volt az idetartozó szabályokkal.
Itt a magamfajta, kétszeres versenyhátrányban lévő katonának illett nagyon meghúznia magát. Egyfelől „kopasz” voltam, vagyis a harmadokra osztott másfél éves szolgálati idő első etapjánál tartottam, ami a jogfosztás állapotával volt egyenlő a hajdani Magyar Néphadseregben. Alávetettséget az tette teljessé, hogy előfelvételis, közkeletű néven „tápos” is voltam.
Rövid idő alatt megtapasztaltam, hogy a laktanya falain belül szinte mindenki gyűlölete felénk árad. Nem annyira személy szerint utáltak bennünket, sokkal inkább kaszt vagy osztály voltunk, egy elvileg osztály nélküli társadalomban, amelyet kirekesztésre és megalázásra ítéltek. Velünk szemben mindenki – tisztek, tiszthelyettesek és a sorkatonák – a maguk felsőbbrendűségét és életrevalóságát akarta bizonyítani nem is mindennap, inkább minden órában. A Kádár-korszak alig leplezett, e környezetben szabadjára engedett értelmiség-ellenességéről igen kimerítő leckét kaphatott, akit a főiskola vagy egyetem előtt invitáltak arra az egyéves kalandtúrára, amit hivatalosan sorkatonai szolgálatnak neveztek.
A magyar hómezők lovagjai
Zászlóalj-parancsnokunk kitalálta, hogy makulátlan rendet teszünk a telephelynek azon a részén, amely a harckocsizóké. Emlékeim szerint 31 tank, a hozzá tartozó kiszolgáló teherautók, valamint egy katonai mentőautó alkotta a technikát, amelyet sok ezer négyzetméteren helyeztek el, arra készülve, hogy a parancs esetén 30 percen belül meg kell közelíteni a kijelölt célpontot. Hogy ez mennyire becsvágyó elképzelés volt, arról egy kicsit később. A szombat délelőttöket nevezték karbantartónapnak, előtte parancsba kaptuk, milyen feladatot kell elvégeznünk. – Patyolattisztaságot akarok – ismételgette emelt hangon a kifejezést parancsnokunk, aki a szellemi felsőbbség hangján kérdezte a vele szemben álló közel 150 katonától, hogy tudják-e, mit jelent egyáltalán a szó. Mivel némaságra voltunk kötelezve, felettesünk igyekezett kiélvezni a kérdését követő hosszú csöndet, ami számára egyértelműsítette, hogy halvány fogalmunk sincs a kifejezésről.
Mindannyian tudtuk, hogy a telephely-takarítás értelmetlen. Értelmet azért sem kutattuk a parancsok mögött, mert néhány hónap elég volt annak belátására: ebben a világban ennek a fogalomnak az érvényessége felfüggeszthető. A lánctalpas harckocsiknak és magasépítésű szállítójárműveknek 25 centi hó a legcsekélyebb akadályt sem jelentett. A parancs mögött inkább az a torz rend iránti vágy húzódhatott meg, ami a honvédséget akkoriban jellemezte. Legyen minden „sarkos”. Álljon minden „elvágólag”. Stokin a gyakorlóruha, ágyon a törölköző. A laktanya alakulótéren a sorok legyenek olyan egyenesek, hogy a párhuzamosak még véletlenül se találkozhassanak a végtelenben. A bakancs és a kimenőcipő pedig olyan fényes, hogy akár borotválkozni lehessen benne. Ebből a gondolatmenetből következett, hogy a havat nem egyszerűen összelapátoltuk és a teherautók platójára pakoltuk, majd elszállítottunk. Nem. A telephely jéghideg betonját a legaprólékosabb módon kellett felsepernünk.
Madártávlatból úgy nézhetett ki a terület, mintha ezen a néhány ezer négyzetméteren egyáltalán nem esett volna a hó. De ez sem volt elég.
A vadonatúj cirokseprőkkel valamennyi hópelyhet el kellett tüntetni a harckocsik lánctalpáról. Mindez már kifinomult munkát, átlag feletti kézügyességet kívánt, amit szapora, elfojtott káromkodások között végeztünk. Közben lopva néztünk egymásra, és mindenki arra gondolt: ekkora baromságot!
Délután egyre végeztünk. Siettünk, ebédelni szerettünk volna. Fáradtan és izzadtan lihegtünk, amikor lefújták a munkát. Ekkor bejelentették: perceken belül szemlére érkezik a laktanyaparancsnok. Ilyenre korábban soha nem volt példa. A zászlóalj-parancsnok sugárzott a boldogságtól, ahogyan peckesen le-föl sétált az alakzatban várakozó katonák előtt. Hirtelen „vigyázz!”-t vezényelt, amikor meglátta az elöljárót, de valami egészen másra számított, mint ami következett. – Ki volt az a barom, aki elhordatta a havat? – tette fel a kevéssé szofisztikált kérdést az ezredes, noha nyilvánvaló volt, hogy az ötlet nem a sorállomány fejéből pattant ki. Riadt arccal megszólalt parancsnokunk, hogy a munkát ő rendelte el. Kimért lassúsággal megfordult a laktanyaparancsnok, és a telephely sarkában lévő irgalmatlan nagyságú hókupacra mutatott: – Főhadnagy elvtárs, maga szerint ez mikorra fog elolvadni? – kérdezte, de nem várt rá választ. – A délután folyamán takarítsák el! – mondta, majd sarkon fordult és távozott.
Megsemmisülten álltunk, majdnem felrobbantunk a dühtől. Így történt, hogy a rohamtempóban elfogyasztott ebéd után újból ott sorakoztunk a telephelyen, hólapáttal a kezünkben. A cirokseprűre már nem volt szükség. Régen besötétedett, amikor végeztünk. Újra egyenletesen 25 centis hó borította a néhány órája letakarított területet. Már nem az a szép szűz hó, mint reggel, hanem az embertől megcsúfított. Fáradtan, átfázva megállapíthattuk, tökéletes értelmetlenséggel telt a napunk. Nem szeretnék igazságtalan lenni, de ezeknek az óráknak a történései nekem a honvédségben eltöltött év egészét jelképezték. Véleményem azóta sem változott.
Alul semmi, felül semmi
Gyakorlóruhát rendszertelen időközönként válthattunk. A napi használatban, kiképzéseken hamar elkoszolódtak, és bár nem szerettük az egyenruhát, mégis, a frissen mosott, ropogós gyakorlót öröm volt felvenni. A ruhacsere század- és zászlóaljszinten zajlott. Hiába kértük a szolgálatvezetőket, egyre ingerültebben adták értésünkre, hogy nincs tiszta ruha. Hittük is, nem is. A tiszta-cserével állandóan trükköztek, de az példa nélküli volt, hogy az egész laktanyában, ahol közel 2500-an hajtották álomra a fejüket, hetekig ne osztottak volna tiszta ruhát. Híre ment, hogy négyezer gyakorlóruhával elindult egy katonai teherautó a területileg illetékes honvédségi mosodából a laktanyánkba, de ez a szállítmány gyaníthatóan a mai napig nem érkezett meg. Leszerelésünkig biztosan nem. Ha nagy ritkán kimenőt kaptuk a városba, ami hazai mércével nem tartozik a kisebbek közé, szembetűnő volt, hogy az összes melós katonai gyakorlót viselt. Mivel ilyesmit a boltokban az idő tájt nem lehetett vásárolni, nem kellett találgatni, honnan kerültek ezek a ruhák. A seregben általánosságban szinte mindenki mindennel üzletelt, a fegyvert leszámítva. Üzemanyaggal, katonai ruhákkal, ágyneművel, konzervvel, és ki tudja még, mi mindennel. Az 1980-as évek második felében, nem függetlenül az ország akkori helyzetétől, félig-meddig koldusbotra jutott a néphadsereg. Helyzetét az intézményesült zabrálások tovább rontották. Ebben éltünk.
Harcra készen
A hadsereg akkori állapotáról sokat elmond, hogy olyan, Lengyelországban gyártott T-54/B-típusú harckocsikból állt a zászlóalj fegyverzete, amilyenekkel 1956-ban a szovjet csapatok lerohanták Magyarországot. Sokat nevettünk, hogy ezekkel a harckocsikkal még a menekülés is nehéz lenne, nemhogy a támadás. Egyetlen alkalommal rendeltek el úgy harckészültségi riadót, hogy arról előzetesen nem értesültünk. Mivel ez egyfajta vizsgának számított, tisztjeinknek nem volt mindegy, hogyan sikerül teljesíteni. Feletteseink tisztában voltak azzal, hogy egy támadó hadműveletre Ausztria és Olaszország ellen ez a technika teljességgel alkalmatlan. Így az elméleti képzésen inkább csak kötelességszerűen és meggyőződés nélkül elhadarták azokat a mondatokat, amelyeket ezzel kapcsolatban előírtak számunkra. Noha a megfelelő alkalmakkor elhangzott a „Dolgozó népet szolgálom” mondat, de néhány évvel a nem remélt rendszerváltás előtt már világos volt, hogy a hadseregben szolgálók közül senki semmit nem hisz el a honvédség alaprendeltetéséről. Főtisztektől a honvédekig bezárólag. Így tengettük napjainkat, amelyekbe azért elöljáróink igyekeztek némi komolyságot vinni.
A februári éjszakai harckészültségi riadó villámfénynél mutatta meg, hol tart, és mire képes a Magyar Honvédség. Az álomból ébresztett állomány eleinte nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének. A körlet elhagyása is komoly gondot jelentett, mert a hátizsákok összepakolása a többségnek negyedóránál is hosszabb ideig tartott. Teljes volt az összevisszaság a fegyverszobánál, a folyosói sorakozónál és a létszámellenőrzésnél. Amikorra elhagytuk az épületet, a kiképzési tervek szerint már a laktanyából is ki kellett volna hajtani a harckocsikkal. A totális kudarchoz még valami hiányzott. A technika teljes csődöt mondott. A zászlóalj 31 harckocsijából 29-nek a motorját sem sikerült beindítani. A toronyszám szerint megkülönböztetett tankok négytagú személyzete ott szorongott a küzdőtérben, ahogyan a harckocsi belsejét nevezik. A vezető és a parancsnok egymással üvöltözött, és hasztalan igyekezett életet lehelni a páncélozott monstrumokba. A szakasz- és századparancsnokok idegesen ugráltak fel a tankokra, a nyitott bukóréseken át ordibáltak a harckocsi-parancsnokkal és a vezetőkkel, hogy indítsák be végre a motort. Az artikulálatlan emberi szó azonban nem lehelt életet az addig is folyton betegeskedő és állandóan javításra szoruló dízelmotorokba. A riadót három óra múltán lefújták. Két harckocsi várakozott a hadiösvény előtti nyitott vaskapunál. Majd azokat is visszarendelték a helyükre.
Tartok tőle, hogy a Honvédelmi Minisztérium illetékesei nem ilyesmire gondolnak, amikor óraadókat keresnek az új tantárgyhoz.
