Fülsiketítő robbanásra ébredek szombat éjjel. Mintha meghasadt volna az ég, vészjósló dörrenések, morgások töltik be az éjszaka sötétjét, csak a villámok kékes fénye világítja be a szobát – a viharban persze az áram is elszállt. Ahogy csillapodik az adrenalinlöket okozta sokk a szervezetemben, arra gondolok: talán ilyesmi lehet egy bombázás? Nem tudom. Soha nem volt részem benne. Fogalmam sincs – hál istennek –, valójában milyen érzés lehet háborús övezetben élni. Tatjana Anopa, Anna Szmagljuk, Bublik Olha, Katyerina Jarmak, Daria Legkoduh és Irina Csikalova és még sok százezer ukrán tudja. Ők ismerik a nap bármely szakában felhangzó légvédelmi szirénák jajgatását, a bombák becsapódásának robaját, a leomló házfalak zaját. Ők átélték, hogyan lehet mindent és mindenkit, ami és aki fontos volt, hátrahagyva menekülni. Ők tudják, mit jelent megpróbálni beilleszkedni egy másik országban, amely ugyan szomszédos a szülőhazájukkal, de amelynek a nyelvét nem ismerik, ahol még a betűk is teljesen mások, mint amiket ők tanultak az iskolában, mások az ételek, mások a zenék, mások a ruhák, mások az emberek, még tán a levegő is más.
Lassan másfél éve támadta meg Oroszország Ukrajnát. Lassan másfél éve, hogy megindult a menekülő civilek áradata a környező országok, így hazánk felé is. Eleinte óriási társadalmi szolidaritást tapasztalhattunk, mindenki segíteni akart, ahogy tudott. Ki szállással, ki étellel, ki ruhával, ki gyerekjátékokkal, ki pénzadománnyal. Akkor még senki nem gondolt arra, meddig is fog ez tartani. Átmeneti. Pár hét, egy-két hónap, és véget ér a rémálom, hazamehetünk – ebben reménykedtek a menekülők.
„Kárpátalján születtem, egy kicsiny faluban, mindössze hét kilométerre a magyar határtól – kezdi Vámos Tatjána. – Én nem a háború elől menekültem, már régebb óta Magyarországon élek, de sok barátom lakik a háborús övezetben, az első napon arra ébredtem, hogy ők hívtak kétségbeesetten. Tudtam, hogy segítenem kell, nagyon fájt a szívem, hogy a szülőországomban ez történik. Az első napomat végigsírtam, tehetetlenséget éreztem, de másnapra összeszedtem magam. Az itteni görög katolikus atya keresett először önkénteseket, nála jelentkeztem én is. Abszolút nem tudtam, mit csinál egy önkéntes, így lett belőlem, tolmács, csapatvezető, embereket szállásoltam el, adományokat gyűjtöttem, lejártam a határra – mindenben segítettem, amiben csak tudtam. Mivel vezetőként dolgoztam a szépségiparban, online tudtam dolgozni, így volt időm erre, de aztán úgy gondoltam, hogy amikor kitör egy háború, a szépségipar nem annyira fontos. Úgyhogy mindent dobtam, amit persze sajnálok is, mert 160 hölgyből állt a csapatom, és a szívem ügye volt ez a munka, de a kettőt nem tudtam már összeegyeztetni, így a segélyszervezet lett a fő tevékenységem.”
A fiatal nő először koordinátorként segédkezett egy másik alapítványnál, de ahogy látta, hogyan gyűltek az adományok, először a lakás lett tele, aztán az udvar is, úgy gondolta, hogy mindezt valahogy papírokkal is rendezni kell. Ezért hozta létre menekült ukrán hölgyekkel a Vámos Alapítványt. „Mondhatjuk, hogy az embereket már nem érdekli annyira a menekültek sorsa, mint a háború kitörésekor. Gyakran hallom, hogy milyen jól megy itt az ukránoknak, már nem kell nekik segíteni. Természetesen vannak olyan tehetős családok, akik hozták magukkal a vagyonukat, de ők vannak kevesebben. Sokkal gyakoribb, hogy a menekültek élete iszonyú nehéz. Amikor ide érkeztek, sokan családoknál kaptak szállást, magánemberek segítettek önzetlenül ismeretleneknek, ezért a mai napig nagyon hálásak vagyunk mindannyian. Én az elején 600 családot helyeztem így el. Az első fél évben sokan menekültszállókon találtak helyet, azután nagyobb segélyszervezetek biztosítottak átmeneti szállásokat, lakásokat béreltek a menekültek számára, de ezek – ahogy a nevük is mutatja – átmenetileg jelentettek megoldást, általában egy évre szóltak. Ezek a lakásbérletek pedig mostanában járnak le, és akik ilyen helyen élnek, mostantól maguknak kellene megoldani a lakhatásukat. De miből, hogyan? A menekültek nagy része édesanya kisgyerekkel. Még ha jár is a gyerek óvodába, iskolába, a nyelvtudás hiánya és a gyerekfelügyelet miatt a többség csak részmunkaidős állást tud vállalni. Na de így mennyit lehet keresni egy hónapban? Maximum 100-200 ezer forintot. Ebből képtelenség albérletet fizetni, meg élelmiszert, gyógyszert, ruhát venni. Én értem, hogy mindenkinek nehéz, nagyon sok magyar családnak is gondot okoz a megélhetés, de a menekülteknek ugyanúgy szükségük van a támogatásra, mint másfél éve, ugyanúgy szükség van élelmiszerre, ruhaneműre, gyógyszerre, de elsősorban pénzre.”
Az Ukrajnából érkezők közül alig 30 ezren kértek tartózkodási engedélyt, de az Orbán-kormány már másfél millió emberről beszélTatjána szerint az anyagiakon túl a lelki terhek cipelése jelenti a legnagyobb nehézséget, valamint a bizonytalanság, hogy senki nem tudja, meddig tart még a háború, mikor térhetnek vissza az otthonukba. „Az elején mindenki pánikban volt, és ez nem is múlt el, csak a mélybe száműzték az érzést. Sajnos nem mindenki megy el pszichológushoz, vagy ha el is megy, mindössze néhány alkalommal, és ez borzasztó kevés feldolgozni ezt a traumát. Nem titok, én is kiégtem, és egy fél évig dolgoztam azon, hogy újraépítsem magamat. Pedig én nem laktam háborús övezetben, és a családom sem ott él, én »csak« segítem a menekülteket. Nagyon sok programot szervezünk nekik, táboroztatjuk a gyerekeket, és a mindennapokban is muszáj helyt állni, így egy kicsit elfelejthetik, hogy mi zajlik otthon, de bizony gyakran feltör belőlük a fájdalom, gyakran sírnak a nők. Sokuknak a férje, testvére, édesapja harcol a fronton, van, akinek az idős szülei maradtak Ukrajnában, értük aggódik. Minden ember mögött egy történetet látok, például van egy nagymama, aki tavaly áprilisban érkezett a 13 éves unokájával, akinek mind a két szülője egy bombázásban, a romok alatt vesztette életét” – meséli zaklatottan az alapítvány vezetője.
Sokan nehezen illeszkedtek be, ha értik is a magyar nyelvet, nem válaszolnak a menekült ukrán diákokAzonban teltek a hónapok, és a háború csak nem akart véget érni. Mindennap érkeztek a felvételek a bombázásokról, a lerombolt városokról, a halottakról, a rendőrség mindennap közreadta a számot, hogy aktuálisan hányan lépték át a határt, az emberek pedig szép lassan belefásultak mindebbe. Ahogy egy idő után nem érezzük a szobában a liliom illatát, pedig amikor belépünk, szinte fejbe kólint az intenzitásával, de a szagérzékelő receptoraink hamarosan kifáradnak, úgy zsibbadtak el fokozatosan az együttérzés receptorai sokakban. Tegnap is érkeztek nyolcezren, a múlt hónapban is mindennap ennyien – már fel sem kapjuk a fejünket.
Miközben a menekültek folyamatosan érkeznek továbbra is, akik pedig már a háború kitörésekor útra keltek, egy-másfél éve küzdenek idegen földön a túlélésükért. Ehhez pedig pontosan ugyanúgy szükségük van a befogadó országok segítségére, mint a kezdetekkor. Erre szeretné felhívni a figyelmet a Vámos Alapítvány, amely szombaton jótékonysági vásárt szervezett az Ukrajnából hazánkba menekültek támogatására. A fentebb felsorolt hölgyek az alapítvány önkéntesei, akik bár maguk is megjárták a poklot – vagy talán éppen ezért –, fontosnak tartják, hogy ha már kaptak rengeteg mindent, ők is adjanak, amit tudnak.
Harcolni fognak a hazájukért
Daria 34 éves, a most már hatéves kisfiával tavaly márciusban érkezett Zaporizsjából. Karolina, az önkéntes tolmács fordítja a fiatalasszony történetét. Amikor néhány szatyorral útnak indultak – ő is úgy gondolta, hogy egy-két hónap múlva vége lesz ennek az őrületnek, alig pár holmit csomagolt össze –, a várost még nem rombolták le, de már gyakran hallották a robbanásokat, és félelmetes volt a látvány, ahogy a tankok közeledtek. Nem volt kérdés számára, hogy ki kell menekíteni a kisfiát, amíg lehet. A család többi tagja viszont maradt az ostromlott városban, a szülei, a férje, a bátyja és a sógornője. A férfiak nem is hagyhatták volna el az országot, de nem is akarták, mert ha kell, akkor harcolni fognak a hazájukért. A szülők pedig már nyugdíjasok, és nem szeretnének mozdulni, úgy döntöttek, történjen bármi, ők maradnak az otthonukban. Az interneten tartják a kapcsolatot, Daria innen tudja, hogy az ellátással nincs különösebb gond, szinte minden kapható a boltokban, de rettenetesen felmentek az árak. A családtagok mostanra megszokták, hogy folyamatosan veszélyben élnek, például a közeli játszótéren már kétszer csapódtak be repeszek, mégsem képesek otthagyni az lakóhelyüket. „A legelején volt a legrosszabb, akkor folyamatosan sírtam, amikor hallgattam a híreket. Mostanra valamennyire stabilizálódott az életem, van munkám, takarítok, emellett az alapítványnál önkénteskedek – ez gyógyír a lelkemnek, de amikor a családdal beszélgetek, most is elsírom magam. A kisfiam magyar óvodába járt, ahol nagy szeretettel fogadták, csak pozitív tapasztalatunk volt, amiért nagyon hálás vagyok, ősztől pedig iskolás lesz, de ha normalizálódik a helyzet, szeretnék hazatérni a családomhoz, hiszen ott van az otthonom.”
