- Ijesztő lett a folyó, de nem katasztrófaturisták a Dráva zarándokai

– Úgy gondoltuk, hogy ezt látni kell! Ezért jöttünk ide, és eljövünk holnap is, mert ez hatalmas élmény.

Így beszél Mecseki Áron, aki három kicsi gyermekét hozta el a drávaszabolcsi hídhoz szerda délben, hogy megcsodálják a Dráva rekordméretűnek prognosztizált áradását. A Pécsen taxisként dolgozó, siklósi férfinek négy gyermeke van, de a legnagyobb táborozik, így ő kimarad ebből az élményből, ahogy Áron felesége is, merthogy dolgoznia kell. Az apa és a három gyerek le nem veszi a szemét a hömpölygő folyóról.

Ugyanezt teszi Domonkos Réka, aki férjével és 11 éves fiával a híd mellett a vízhez lefutó lépcső alján ülve hagyja, hogy hipnotizálja őt a folyó. A fővárosi család évek óta Harkányban nyaral, s olyankor mindig egy napot arra szánnak, hogy a hídtól induló sétahajóról kilessék az errefelé halászó-vadászó kormoránokat és sasokat. Idén a magas vízállás miatt ugrott a hajózás, és azért jöttek el a hídhoz, hogy az árban gyönyörködjenek.

– Ijesztő lett a folyó, még a hangja is más – mosolyodik el Réka –, állandóan József Attila verse jut eszembe, kicsit átírva: Mintha a szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Dráva.

Hónig Istvánné a menyével és az egyik unokájával támaszkodott a híd korlátjára. A határőrségtől nyugdíjazott, harkányi asszony kedden is itt járt, akkor vejével és a másik unokájával jött el Drávához.

– Hihetetlen! – szakad ki az asszonyból. – Ilyet még sose láttunk.

– Maguk tulajdonképpen katasztrófaturisták? – provokálom a triót.

– Dehogy! – vágja rá Hónigné menye, Ágnes –, mi egyszerűen csak szeretjük a természetet, és azért jöttünk, hogy megcsodáljuk, hogy ilyenkor milyen szép a folyó.

– teszi hozzá Hónigné. – Mi egyébként fürödni is szívesen járunk a Drávára, a horvát oldalon, kicsit feljebb remek homokpadok vannak.

A folyó horvát oldalán, Donji Mihojlac (Alsómihojlác) felől is két-hárompercenként érkeznek kisebb nagyobb társaságok, hogy megnézzék az ár levonulását. A hídfőtől pár méterre, a fűben osztrák és német egyetemistákból álló, négytagú társaság üldögél két sátor előtt. Fábió, Misel, Jónász és Klára a stájerországi Murecknél egy héttel ezelőtt tették vízre felfújható kajakjaikat, hogy a Murán és a Dráván leevezzenek Eszékig. A kvartett az ár miatt nem akarta elhalasztani a rég tervezett túrát. Élvezték, hogy a megduzzadt folyó sebesebben viszi őket, s így kevesebbet kell lapátolni. A folyóparti kempingeket viszont elöntötte a víz, így kénytelenek voltak mindenhol vadkempingezni. Ezt tették Alsómihojlác határában is.

A katasztrófaturizmus egyébként azért sem alkalmazható a folyóhoz zarándoklókra, mert a jelek szerint a baranyai településeket nem fenyegeti veszély. A pár nappal ezelőtti előrejelzés alapján ugyan tartani kellett attól, hogy Drávaszabolcsnál csütörtök-pénteken akár 40-50 centivel is meghaladhatja a folyó az eddigi legnagyobb vízállását, ám szerdán már az volt a prognózis, hogy nem állít be rekordot a Dráva ezen a partszakaszon. A vártnál kissé alacsonyabb vízállás annak köszönhető, tudtuk meg a Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság ügyeletén, hogy a horvát szakemberek – látva a Drávába torkolló Mura áradását – a dubravai erőműnél napokkal korábban leeresztették a felduzzasztott víz egy részét: így az ár meghosszabbodott, de ellaposodott.

Tegyük hozzá, hogy a Dráva magyar szakaszán a hetvenes évektől több lépcsőben megerősített gát koronaszintje általában 120 centivel magasabb, mint az eddigi legnagyobb vízszint, ezért ezek a földművek képesek megvédeni a gát menti településeket. Vannak azonban a töltésnek olyan, megerősítésre váró szakaszai, amelyek csak 80-100 centivel magasabbak a korábbi legnagyobb vízszintnél. Ezeken a helyeken – például Vejti és Kisszentmártonhoz közelében – két sor homokzsákkal megmagasították a gátat, mintegy 35-40 centivel. Hozzávetőleg 15 ezer zsákot raktak le, összesen ezer méter hosszúságban, ám ez a munka szerda délután leállt, mert akkor már látható volt, hogy a töltés anélkül is bír a vízzel. Emellett még a drávaszabolcsi híd tövénél, egy, a hullámtéren álló, kétszintes magánházat vettek körbe homokzsákfallal, mert enélkül az épületet egy méter magasságban ellepné a víz a következő napokban. A magyar szakemberek szerint attól se kell tartani, hogy szivárgó vizek vagy buzgárok gondot okoznak a védett oldalon, a töltés talpszélessége ugyanis 20-30 méter, s a víz ilyen erős földgáton csak akkor juthat át, ha az ár eltart több hétig. Ám a nagyvíz – várhatóan – egy héten belül levonul.

Csodálni is csak addig lehet.

„Vízügyi reform”: arccal az 50-es évek felé

A 2010-es kormányváltás idején a Fidesznek a vízügy számára is volt egy fontos ígérete: Magyarországon a nagy folyószabályozások óta általánosnak számító katasztrófavédelmi logikájú árvízvédelemről átállnak a megelőző szemléletű tervezett vízgazdálkodásra. A kettő között leegyszerűsítve annyi a különbség, hogy míg az előbbi csupán évről évre magasított, árvíz idején homokzsákokkal megerősített gátakban gondolkodik, „felülről nyitott kasszával” dolgozik, és a vizet olyan ellenségnek tekinti, amelytől minél előbb meg kell szabadulni, az utóbbi inkább a drasztikus árhullámok és aszályok megelőzésére helyezi a hangsúlyt a víz visszatartásával és szétterítésével. A 2010-ben hivatalba lépett Orbán-kabinet vízgazdálkodási stratégiája szerint akkori áron 250-300 milliárd forintból ki lehetett volna építeni egy biztonságot nyújtó, elsősorban a gravitációs tározókra és az időszakos vízborításra épülő alternatív vízgazdálkodási rendszert, miközben Magyarország a kampányszerű árvízvédelemre ás a károk rendezésére ennek az összegnek tízéves távlatban nagyjából a három-négyszeresét fordítja.

Hogy melyik verzió lenne a gazdaságosabb, melyik illeszkedne jobban a Kárpát-medence vízrajzához és éghajlati viszonyaihoz (figyelembe véve a klímaváltozás miatt egyre gyakoribb villámárvizeket és egyre hosszabb aszályos periódusokat is) tehát a kormány szerint sem kérdés. A két koncepció hívei közötti elvi vita ugyanakkor a gyakorlatban már azzal eldőlt, hogy a 2010-es kormányváltáskor Orbánék megszüntették az önálló környezetvédelmi és vízügyi tárcát illetve a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetet, a minisztériumi hatáskörök többségét pedig a belügynek adták. Akkor ugyanis minden hozzáértő számára nyilvánvalóvá vált: a hazai vízgazdálkodásban nemhogy semmiféle reform nem lesz, hanem a mindennapi gyakorlat visszakanyarodik a múlt század 50-es éveinek voluntarista, parancsutasításos, „a természet legyőzését” célzó módszereihez – azzal a minimális különbséggel, hogy amit hetven éve főleg kubikosokkal és kényszermunkára fogott politikai foglyokkal végeztettek, azt most inkább közmunkásokra bízzák. Jellemző, hogy az ágazat jelenlegi legmagasabb szintű vezetője a „közfoglalkoztatási és vízügyi helyettes államtitkár”. Olyan idejétmúlt, nem hatékony, sőt kifejezetten káros gyakorlatok jelentek meg újra a belügyesített vízügyben, mint a vízparti területek tarra vágása (gyakran a vegetációs és fészkelési időszakban, amit egyébként törvények tiltanak), vagy az értékes ártéri erdők kiirtása, az árhullámok gyorsításának jelszavával.

A fentiek nyomán a NER kezdeti éveiben a vízügytől valóságos szakember-népvándorlás indult el: a reménytelen, szakmai perspektívák nélküli helyzet miatt – nagyobbrészt külföldre - távozott vízügyi mérnökök és kutatók száma ezres nagyságrendű; arányaiban egyetlen hazai szakágazat sem szenvedett el akkora vérveszteséget, mint a vízügy. Az előretekintő tervezés és a vízmegtartó gazdálkodás lekerült a napirendről, de nincs is realitása: ma a magyar vízügy – az infrastruktúrát és a szakember-állományt tekintve is – sokkal rosszabb állapotban van, mint 2010-ben vagy akár 2000-ben volt. – Hargitai Miklós