Természetes, ha egy közszolgálati kulturális csatornának van egy stúdióinterjú-műsora ismert hazai művészekkel, mondjuk szombat esténként. Természetes, hogy a rendelkezésre álló 40 percben igyekszik minél plasztikusabb képet mutatni az alanyról, birizgálva életének, pályájának fontos pontjait, megszólaltatva egy-két kollégát is.
Csak hát a műfaj egyre nehezebb. A média határai kitágultak, az egyik legkönnyebben realizálható műsortípus az interjú, minden vállalkozó szellemű amatőr és profi tudja, hogy érdeklődést híres emberek megszólaltatásával kelthet fel. Így aztán akárhova kapcsolunk-kattintunk, ugyanazokba az arcokba, ugyanazokba a kérdésekbe, válaszokba ütközünk bele. Többségében teljesen érdektelenek ezek a portrék. Hiszen előbb-utóbb kiderül, hogy a legünnepeltebb művész is alapjában ugyanolyan dolgokat tapasztal az életben, mint bárki más.
Az ember mégis hajlamos időről időre odacsábulni a képernyő vagy más kütyük elé, hogy meghallgassa a bálványok emlékeit, gondolatait. De miért? Miért nem kíváncsi inkább egy asztalosra, nővérre, tanárra, eladóra, hivatalnokra? Nekik is volt gyerekkoruk, készültek valamire, megtanultak, elértek valamit, nehézségekbe ütköztek, szeretik a gyerekeiket, és sokat tudnak mesélni a szakmájukról. De nem, csak az énekesek, színészek, rendezők, írók szavát lessük. Alighanem azért, mert ők, s főleg az előadóművészek, az őszinte feltárulkozásnak is emelkedett formát tudnak adni. Nagyon ritkán mondanak olyat, amit ne tudnánk, ne tapasztaltunk volna, de kifejezőeszközeik ösztönösen valamennyire mégis működésbe lépnek, és elérik, hogy az ő sorsukban éljük át a sajátunkat is.
Persze ezeket a spontán produkciókat is meg lehet unni. De nincs mese, gyártani kell őket, mert van igény rájuk, meg ez az elvárás, tradíció. Rendben. Az M5 Kontúr című műsora is teszi ezzel kapcsolatban a dolgát. Beülteti a stúdióba a kulturális élet meghatározó személyiségeit, ők is a helyükön, a kérdések is, hol jobban sikerül a beszélgetés, hol kevésbé. Sipos Szilvia műsorvezető lelkiismeretesen elvégzi a felkészülést, kézben tartja a fonalat. Talán egy probléma lehet vele: túlságosan csillog a szeme. Mintha kicsit rajongóként varázsolná el a helyzet, hogy egy nagy művésszel beszélgethet. A tisztelet természetesen helyénvaló, de jobb, ha az egyenrangúság pozíciójából születik meg. A kiemelkedő interjúműsoroknak általában fontos feltétele, hogy a műsorvezető egyénisége, karizmája is erőteljes legyen, ne tolja illedelmesen háttérbe magát.
A Kontúr érdekessége egyébként abban rejlik, amiért bírálni kéne. A kormány kultúrharcának irányvonalába illeszkedik, és ennek megfelelően szelektív a vendégek kiválasztásánál. Kétségtelen, hogy mindegyikük tehetsége, teljesítménye, pályája figyelmet, elismerést érdemel, csak itt egy csipetnyit az is fontos, mennyire dobog bennük a hazaszeretet, esetleg a keresztény hit, mennyire kapcsolható tevékenységük nemzeti kulturális hagyományok ápolásához. Megint elmondhatjuk hát, hogy egy demokrácia köztévéje nem válogathat legitim értékrendek közvetítésében. Mivel azonban a Kontúr tartózkodik a politikai propagandától, a diszkriminatív felhangoktól, tanulságos ismerkedni a konzervatív nemzeti irányvonalat őszintén, egyéni módon képviselő vagy valamilyen ponton ahhoz is kapcsolható művészek hitvallásával, világképével. Sok szép megfogalmazását hallhattuk a nemzeti érzelemnek, más kérdés, hogy legtöbbjük az otthonhoz, a felnövekvés elsődleges közegéhez való természetes kötődésre épül, amit senki sem szokott megkérdőjelezni, tagadni. Könnyű is lenne ezt megélni, erőt, örömöt meríteni, ha a hatalom nem csinálna belőle kirekesztésig radikalizálható, manipulatív morális kérdést. A legsokrétűbben a Szőke Andrással készült beszélgetésben bomlott ki ez a téma. Amihez persze az kellett, hogy a sokoldalú, beskatulyázhatatlan művészember élni akarjon a szellemi feltárulkozás lehetőségével. Gyönyörűen sikerült érzékeltetnie munka és alkotás, alternativitás és tradicionalitás, egyéni és közösségi szerves kapcsolatát.
