Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó.
A ritka irodalmi katarzisok egyike 1994-ben ért, amikor először olvastam Domonkos Istvántól a Kormányeltörésben című verset. A pillanatra is emlékszem: Egerben történt, a Bajcsy-Zsilinszky utcában, az egykori antikvárium előtt, az utcán, amikor kezembe akadt az Ex Symposion egyik száma, s benne ez a vers. Amúgy a vers kifejezést most jobb híján használom, hiszen szívesen írnám erre a korszakos jelentőségű költeményre azt, hogy poszt-eposz, groteszk-óda, abszurd-himnusz, negatív elégia, feltéve, ha léteznének ilyen műfaji besorolások, ezeket ugyanis (megint csak jobb híján) most találtam ki erre a műre.
Merthogy a Kormányeltörésben versnek vers ugyan, de valahogy mégsem az, igaz, nem is próza. Hanem valami olyasféle magyar szöveg, ami mintha nem is magyarul íródott volna, viszont magyar szívből, magyar lélekből és magyar anyaföldből szakadt föl, akár egy sóhaj, egy kiáltás. De ez sem pontos, mert a költői hang dermesztően közönyös. Már-már rideg, hideg, távoli hangon szól, s mégis egészen közelről hasít belénk: mintha idegen szöveget olvasnánk magyarul. De pontosabb, ha azt írom: mintha egy általunk nem beszélt, idegen nyelven íródott versnek megértenénk minden egyes szavát, sorát, utalásrendszerét és minden motívumát. Ez a vers mindennel leszámolt, amit a költészetben addig „hagyománynak”, „szabálynak”, „formának” vagy besorolható „képletnek” hittem, a szerzője pedig mindennel leszámolt, amit magyar szívnek, magyar léleknek, magyar anyaföldnek ismertem.
Mondom, ott álltam Egerben, azon a szűk, kicsi utcán, és kitágult a világ, valóban bolygónyi nagyságúra nőtt ettől a verstől, amelytől úgy megrendültem, mintha közeli hozzátartozómat veszítettem volna el. Holott éppen az ellenkezője történt: megszületett bennem valaki, akit Domonkos Istvánnak hívnak, és aki megírta a XX. század egyik legnagyobb, legfontosabb és legmaradandóbb versét. Nem túlzok. Aki ismeri ezt a művet, az tudja, hogy nem túlzok. Pedig – bevallom – néha észreveszem magamon, hogy túlzásokba esem. Aki nem ismeri a verset, s csak ezután olvassa el, meg fogja érteni, hogy a Kormányeltörésben esetében nem lehet túlzásokba esni. Minden egyes, szuperlatívuszban megfogalmazott vélemény megállja a helyét.
Álltam ott az egri utcán, körülöttem megtorpant a világ, megszűntek a zajok, eltűntek a járókelők, egyedül maradtam „kormányeltörésben”, és elolvastam a verset még egyszer, és másodjára sem akartam hinni a szememnek és a szívemnek. Beleremegett a lelkem mindenestül. Azt hiszem, ezt hívják katarzisnak. Maga a vers először nyomtatásban, ha jól tudom (de bocsánat, ha tévedek) 1971-ben jelent meg a jugoszláviai Új Symposionban, és a számomra oly kedves egri „földim”, Balassi Bálint egyik versének részlete szolgáltatta hozzá a mottók egyikét. Ez az: „Elmém csak téveleg széllyel kétségében, / Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben / Kormányeltörésben, / Nincsen reménsége senki szerelmében”.
Lám csak, már egy mottó is milyen szépséges és fájdalmas képzeteket képes az olvasóban megidézni: a magyar nem tengeri nép (kivéve persze az egykori Jugoszláviában élt magyar kisebbséget), s Balassinál mégis a tenger és a kormány-törött hajó jelenik meg erős költői képként, ami tökéletesen rímel Domonkos személyes életének gyökeres megváltozására: a vajdasági származású költő egy tengerektől ölelt országban, Svédországban lelt új hazára.
Amúgy 1940. augusztus 7-én született egy Ókér nevű, ma Szerbiához tartozó településen, úgyhogy éppen ezen a héten volt a 83. születésnapja. Domonkos Istvánt személyesen nem ismerem, sőt, soha nem is láttam, se közelről, se messziről, mégis olyan ő nekem, mintha közeli hozzátartozóm volna, hiszen nem telik el hét, hogy meg ne szólalna bennem az a bizonyos letargikus, de bölcs hang: „én lenni / én nem tudni magyar / élni külföld élet / pénz nyelv zászló / himnusz bélyeg / elnökök vezérek / előkotorni megfelelő / ott ahova érek / mi meghalni mindnyájan /úgyis téves csatatéren (...)”.
Nem írtam neki, nem kerestem telefonon, nem üzentem meg neki közös ismerőseinkkel, hogy mily nagyra tartom, s csak lassan jöttem rá, hogy mi ennek az oka (mármint azon kívül, hogy néhány barátomtól eltekintve írókkal, költőkkel smúzolni nem is nagyon szeretek): szóval az volt ennek a távolságtartásnak a magyarázata, hogy Domonkos István úgy élt, pontosabban úgy él bennem, mint egy halott klasszikus, akivel személyesen beszélni már nem lehet. A Kormányeltörésben című verse tette ezt, amely nálam besorolta őt Balassi és a többi magyar klasszikus közé, akiknek a társaságát ugyancsak hiába keresném. A klasszikusokkal különben sem találkozgatni kell, hanem olvasni, olvasni, olvasni őket – míg a magyar szívből, lélekből és anyaföldből föl nem szakad bennünk az a bizonyos sóhaj és kiáltás.
A költőt pedig Isten éltesse! Üzenem neki az ó- és anyaországból: ismeretlenül.
