Eredetileg nem lett volna ennyi paradicsom. Igaz, már tavaly ősszel elcsábultunk az olasz magok láttán, amelyek olyan gusztán festettek a zacskón, hogy nem tudtunk nem levenni jó néhányat a polcról. Akadt barát, aki szintén megajándékozott néhány pompás példányból kinyert magocskával. Elültettük azokat is februárban, kicsi műanyag cserepekben, hogy aztán heteken át nézzük a nappaliban, miként bújik ki az első kis kezdemény, lesz előbb két vékonyka levele, aztán sarjad tovább, hogy mire elérkezik a május, felmelegszik a kinti föld, már egész bozótként burjánozzon az ablak elé tett polcokon.
Van, akinek hatalmas hangfal díszíti a nappaliját, másnak méretes borhűtő, nekünk olykor paradicsompalánták. Egy kósza példány már novemberben kikelt valahonnét, és mire feleszméltünk, ontani kezdte a termést, így előbb kóstolhattunk a savas gömböcskékből, mint ahogyan reméltük.
Hanem aztán a magas ágyásokból nemcsak a mi palántáink nőttek nagyra, hanem
az előző évről lepottyant paradicsommagok is úgy döntöttek, önálló életre kelnek, és ha kell, akár még a komfortos körülmények között dédelgetett társaikkal is harcra kelnek növekedésben.
Mások talán szívfájdalom nélkül kihúzták volna e felesleget, de mi rendszerint adunk esélyt minden életnek, legyen bár kéklő katángkóró, vagy széllel idehozott margitvirág, másnak talán gyom, nekünk új színfolt az is.
Mondhatni, a paradicsomok végül átvették a hatalmat, elnyomták a padlizsánt, a kínai kelt, a paprikákat, a kis salátákat, petrezselymeket meg pláne. Kacsolhattuk, sőt az utóbbi hetekben metszőollóval már vadul vagdoshattuk a leveleit, mégis őserdőként tűnt elénk, a szép piros gömbök mintha kacagtak volna rajtunk.
Nemes bosszú ilyenkor több is akad. Házi ketchuppal bíbelődtünk nemrég, sütőben sütve meg előbb a félbevágott szemeket, zellerszárral, tört szegfűborssal, fahéjjal, fokhagymával, vöröshagymával, némi cukorral, sóval és leheletnyi szerecsendióval, hogy aztán a passzírozás után igazi olasz balzsamecettel öntsük végül nyakon, feledve innentől a boltiakat. Kerti társuk, az élettől duzzadó bazsalikom és szurokfű megadóan olvadt egybe velük pizzaszószban, spagetti tetején, de löttyintettünk belőle paprikás krumpli, sült csirke, pörkölt alá, dobtunk fel vele zöldséglevest, babot, bármit, amiről úgy gondoltuk, nem árt neki az édeskés sav.
Leves, püré szósz, vajas kenyér, mind-mind közelebbről megismerkedett kertünk urával. Még a kutyák is megpróbálkoztak megenni egy-egy eléjük gördülő szemet, hogy aztán fitymálva gurítsák odébb, ráébredve: nem málna, nem szeder, nem alma és nem is szilva, semmi olyasmi, amit egyébként a fáról, bokorról lelopnak, elcsennek, leharapnak, sőt fejükkel a vékonyabb fatörzseket kissé megbökve spontán „leejtődésre” késztetnek.
Hanem, mire egészen elfáradtunk volna a már-már ipari méretű hasznosításban, rádöbbentünk: elfeledkeztünk eddig a legfontosabb ételről, a nyár főszereplőjéről. A lecsóról.
Az lesz ám a paradicsom igazi története.