A politikatudomány manapság rácsodálkozik arra, hogy egyes mozgalmak (az amerikai woke, az alt-right), sőt egyének képesek eltéríteni a politikai közbeszédet. Pedig nem kellene ezen csodálkozni! Az egyén mindig befolyásolja a történelmet. Bár Tolsztoj nagy ívű történelemfilozófiát nyújtott a Háború és békében, amelyben ellenkezőleg, a tömegek és a korszellem történelem-befolyásoló szerepét hangsúlyozta, régóta tudjuk, hogy egy-egy szereplő a megfelelő pillanatban képes lehet eldönteni egy kisebb közösség sorsát.
Elég arra gondolni, hogy mi lett volna 1848 őszén, ha nem akad egy Kossuth Lajos, aki meggyőzően érvel az önvédelmi harc mellett. Ellenkezőleg, mondjuk ott, abban a pillanatban, abban a történelmi helyzetben, azokkal a "kossuthi" szervező és retorikai képességekkel, valamint emberi tisztességgel egy aulikus (Habsburg-hű) politikus akad egyedüliként a magyar képviselők között, aki hajlandó átvenni a kormányzást. De nem zárható ki az sem, hogy még egy aulikus arisztokrata is vállalta volna az önvédelmi harcot, nem csak a felvidéki evangélikus hátterű liberális kisnemes.
Nem szabad túlhajtani a szocializációs tényezők és törésvonalak (katolikus-protestáns, arisztokrata-köznemes) szerepét sem. Ha így tennénk, akkor végzetesen alábecsülnénk a szabad akaratot, és teljesen kiszolgáltatnánk az embert a körülményeknek. Ez lenne az igazi vulgármarxizmus, a lebutított „lét határozza meg a tudatot” elv jegyében.
Ilyen butaságot Marx soha nem gondolt, nem is gondolhatott, hiszen ő maga volt az ékes ellenpélda - nem beszélve barátjáról, Engelsről. Mindketten rendelkeztek elég mély történelmi műveltséggel ahhoz, hogy tudják, a középkori városi plebejus- és parasztfelkelésekben nemesek is részt vettek, nem csupán személyi sértettségből, és főleg a katonai tudással rendelkező nemesek vezették e mozgalmakat. (Ki másnak lett volna katonai tehetsége, s főleg hadvezéri széles látóköre?)
Tehát igenis, olykor meghatározó tud lenni egy ember is a közösség sorsára. De azzal is tisztában kell lenni, hogy soha nem kizárólag az egyén csinálja a történelmet. Éppen egy andorrai példa mutatja, hogyan képes az egyén meghatározni egy közösség sorsát – és hogyan bukik el, ha rosszul ismeri föl a történelmi erőviszonyokat.
Általában szeretjük azt hinni az Európa mediterrán régiójában elterülő miniállamokról, hogy békés úton fejlődtek, nem volt zökkenő a történetükben, és a hegyek ormán élvezték - mint George Woodcock anarchista író írta San Marinóról – „a felhőkbe boruló függetlenséget”. Pedig a függetlenség gyakran csupán kompromisszum eredménye volt. Eleve, a Vatikán mint önálló állam 1929-ben alakult meg a lateráni egyezménnyel; San Marinóban a közélet izzása kétszer is polgárháborúval fenyegetett (az I. világháború után, amikor a fasiszta squadrák betették bakancsukat a kisállamba, majd 1957-ben, a kommunista-szocialista koalíció bukásakor), Monaco határait pedig 1962 októberében de Gaulle lezáratta, hogy térdre kényszerítse a hercegséget.
89 éve a békés(nek vélt) pireneusi miniállamocska, Andorra megélte XX. századi története legizgalmasabb júliusát. Ekkor Borisz Szkoszirev (1896-1989), a cári hadsereg volt tisztje, fehérgárdista emigráns, valószínűleg a brit titkosszolgálatnak is egykori alkalmazottja, jellegzetes alakja e kalandorokkal, szélhámosokkal, titkos ügynökökkel, Trebitsch-Lincoln Ignácokkal teli kornak, puccsal megszerezte a hatalmat, és kikiáltotta magát Andorra királyának. Számos kísérletet ismerünk fehér tisztek részéről önálló államalapításra, gondoljunk Unger báró mongóliai és Vrangel Krím-félszigeti államára. Ám Szkoszirev kísérlete kevéssé van jelen a magyar köztudatban.
Ahhoz, hogy megértsük a történteket, kicsit bele kell menni az andorrai közjogi rendszer múltjába. Andorrában 1278 óta megosztott az uralom a francia Foix grófja (később a mindenkori francia államfő) és a katalán Urgelli egyházmegye püspöke között. Napóleon óta a francia hatalmat egy vikárius képviselte a pireneusi államocskában. Szkoszirev új alkotmányt írt Andorra részére, amelyet több ezer példányban terjesztett, kihasználva az 1933-as andorrai reformmozgalom hullámverését (ennek eredményeként vezették be a 25 éven felüli férfiak választójogát). Hamar népszerűvé tette magát a tradicionális püspöki uralom ostorozásával. Ez a modern Peiszisztratosz a hullámos hajával, az állandóan viselt monoklijával, ízlésesen válogatott öltözékével egy angol arisztokrata benyomását keltette.
Nagyszabású modernizációs programot ígért, adóreformot, kaszinók alapítását, a vállalkozás szabadságát, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan később Onassis és III. Rainier akart szakítani az álmos agrárjellegű, konzervatív berendezkedéssel Monacóban. Érdekes, hogy Szkoszirevet a kor divatos korporativizmusa láthatóan nem ihlette meg. Mindemellett azonban katalán függetlenségi húrokat pengetett. Emellett szerette volna fölvenni a kapcsolatot a francia legitimistákkal, és Andorrát egyfajta bázisává tenni a francia royalista mozgalomnak.
Tekintettel arra, hogy Spanyolországban 1931-ben kikiáltották a köztársaságot, ám a helyzet enyhén szólva zavaros volt, Katalóniában pedig nagy erővel az anarchisták is jelen voltak a politikai életben, és Alejandro Lerroux központi köztársasági kormánya az antiklerikalizmus mellett az erős katalán ellenességre építette programját, a Katalóniához való csatlakozás sem volt opció az andorraiak többsége számára. Így kézenfekvő volt egy független állam
Szkoszirevnek 1934 júliusában puccsal sikerült magát I. Borisz néven királlyá választatnia (ám mivel a 24 tagú tanács választotta meg, a hatalomátvételt törvényesnek lehetett feltüntetni), és rögtön hadat üzent Urgell püspökének, aki az operettháborúban a spanyol csendőrségtől kért segítséget. A spanyol beavatkozás el is döntötte a katalánok lakta Andorrában a királyság sorsát. Szkoszirevet kiutasították.
Sorsa később is kalandosan alakult. Előbb Portugáliában Salazar pártfogását igyekezett elnyerni, majd Franciaországba ment, innen a Népfront kormánya kiutasította (nem meglepő módon, tekintve, hogy a Népfront ellenségeivel szimpatizált). Számtalanszor letartóztatták, egy francia internálótáborba került, ahonnan a II. világháború idején, Franciaország elfoglalása után a németek szabadították ki.
Innentől sorsa nem teljesen világos. Valószínűleg passzív maradt a német megszállás idején. Úgy tűnik, a németek nem akartak vagy tudtak vele semmit sem kezdeni. Egyébként a francia emigrációban élő Gyenyikin, az egykori fehér tábornok visszautasította a lehetőséget, hogy a nácik oldalán szervezze meg a fehér emigránsokat. Az öreg Gyenyikin nem akart Hitler hasznos idiótája lenni, és nem kívánt német fegyverekkel vonulni egykori honfitársai ellen. A fehérgárdista emigráció másik nagy öregje, Vrangel ugyancsak tovább látott az orránál, és elutasította Hitler udvarlását. Krasznov atamán viszont kapva kapott az alkalmon, hogy ismét harcoljon a „vörös ördög”, azaz – tragikus módon – egykori honfitársai ellen.
Talán a sok elutasítás okozta, hogy Szkoszirevet békén hagyták, és még csak arra sem használták föl, hogy bajt keverjen a Pireneusokban. Jól tudták persze, hogy Franco tábornok is összehúzná a szemöldökét, ha egy napon arra ébredne, hogy Spanyolország szomszédja egy gazdaságilag fejlett, ráadásul egy kiszámíthatatlan figura által vezetett Andorra, amely bizonyíték lehetne a katalánoknak, legalábbis a nem baloldali érzelmű nacionalistáknak, hogy van élet a falangista Spanyolországon kívül.
Végül sok-sok kitérő után a bukott király a szovjet Gulagot is megjárta, ahonnan 1956-ban szabadult. Ezután a Rajna-vidéki Boppardban élt csöndes életet. Szkoszirev az utolsó kalandorok egyike volt Európában – utódai már csak olyan távoli helyeken próbálkoztak egyeduralommal párosulva piacgazdasági laboratóriummá tenni szervesen, bár véres úton fejlődött országokat, mint Bolívia.