Bencsik Gábor, a legendás Bencsik testvérpár egyik fele – a másik Bencsik András – ezt tudta írni arról, hogy Szoboszlai Dominik a Liverpool többi labdarúgójával együtt letérdelt a Chelsea-vel vívott bajnoki szezonnyitó előtt: „Nem tehetnek róla, ahogyan azok sem tehettek róla, akiknek itt, Magyarországon negyven éven át kellett énekelniük az Internacionálét, be kellett lépniük a KISZ-be, és csöndben kellett maradniuk, amikor a szónok azt mondta, hogy éljen a szovjet–magyar barátság.”
E kommentárhoz a Bencsik famíliában vastag arcbőrre volt szükség.
Bencsik András ugyanis a Népszabadság 1986. november 22-én megjelent számában – mondom, a Népszabadságban, amelynek párt- és társadalompolitikai rovatában belülről próbálta bomlasztani a rendszert – a következőket tette közzé mindjárt a harmadik oldalon: „A Magyar–Szovjet Baráti Társaságnak jól körülhatárolható, fontos szerep jut a magyar közéletben. A társaság az MSZMP céljainak szellemében tevékenykedő, a párt politikájának megvalósulását segítő, széles tömegbázisra épülő olyan politikai tömegmozgalom, amelynek munkájában áldozatkész, a magyar–szovjet barátságot felelősségteljes elkötelezettséggel, önzetlenül szolgáló tisztségviselők, társadalmi munkások népes tábora vesz részt.”
B. A. (Buzgó Aláfúró) csak annyiban nem tagadja meg önmagát, hogy ma is lelkes híve a magyar–orosz barátságnak. Függetlenül attól, hogy a háborús bűnös Putyin gyilkos hadjáratot folytat Ukrajna ellen.
Gábor testvér meg arról papol: „A futballisták tudják, hogy ez az egész hazugság, a térdelés nem bátor kiállás, hanem ellenkezőleg, megalkuvás.”
Ahogyan Szijjártó Péter megkapta Szergej Lavrov kollégától a Barátság Érdemrendet, úgy Bencsik Gábor is számíthat a térdszalagrendre.
„Szegény fiúk” – zárta sorait.
Jobb nekem sem jut eszembe.