Az idei humanitárius világnapon arra a 20 évvel ezelőtti, 2003. augusztus 19-i halálos napra emlékezünk, amikor terroristák öngyilkos merényletet követtek el az ENSZ iraki székháza, a Bagdadban található Canal Hotel előtt. Az akkori ENSZ-főtitkár, a néhai Kofi Annan úgy fogalmazott, hogy ez volt az ENSZ történetének egyik legsötétebb napja. Még mindig az.
Számomra a humanitárius világnap mindig egy olyan nap marad, amely vegyes érzelmekkel tölt el és szíven üt. Azon a tragikus napon elvesztettük többek között Sergio Vieira de Mellót, aki az ENSZ-főtitkár különleges képviselőjeként szolgált Irakban. Sergio a barátom volt és a lányom keresztapja.
Sergio elkötelezett híve volt az ENSZ-nek. Nem sokkal az egyetem elvégzése után, 1969-ben csatlakozott az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához, majd tragikusan rövidre szabott élete hátralévő részét az ENSZ-nél töltötte, egyre magasabb pozíciókban. Először 1996-ban dolgoztam vele együtt, amikor rövid ideig az ENSZ Nagy-tavak régiójának regionális humanitárius koordinátoraként dolgozott, én pedig a helyettese voltam, mielőtt átvettem a beosztását. De igazán akkor ismertem meg, amikor 1998-ban mindketten New Yorkba költöztünk, hogy létrehozzuk az új Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatalát (OCHA), ő mint a humanitárius ügyekért felelős főtitkárhelyettes, én pedig ismét a helyetteseként.
Közel kerültünk egymáshoz, mert összekötött bennünket a terepen felmerülő humanitárius dilemmák valósága és a megoldásuk iránti közös elkötelezettség. Mint a legjobbjaink közül sokaknak, Sergio szenvedélye is az ENSZ Alapokmánya iránti odaadáson alapult, amelynek egy példányát mindig magánál hordta. Erős világnézete az érdekérvényesítését, sőt az előadásmódját is hatékonyabbá tette. Személyesen is közel kerültünk egymáshoz, és még mindig büszke vagyok arra, hogy a lányom a keresztgyermeke lett. A Sergio és köztem kialakult személyes bizalom és szakmai partnerség összessége volt az, ami halálát ennyire traumatikussá, de egyben meghatározóvá is tette számomra és oly sokak számára. Az ő példája inspirál most is, amikor ugyanazt a szerepet töltöm be, amit ő jó néhány évvel ezelőtt.
Sergio elvesztésének hirtelensége és véglegessége mélyen megrázott. Ekkor szembesültem a halandóságunkkal, annak ellenére, hogy sok éven át háborús övezetekben dolgoztam. A mai napig gyászolom őt. Aznap összesen 22 ember halt meg, és több mint 100-an megsebesültek. Közülük jó néhányan az ENSZ munkatársai voltak, sokan pedig irakiak. De mindannyiukat összekötötte az a küldetés, hogy segítsenek Iraknak talpra állni és újjáépíteni az országot.
Tudom, mit jelenthet ez a megemlékezés az áldozatok hozzátartozóinak és az azóta a humanitárius szolgálatuk során megölt, megsebesített vagy elrabolt humanitárius munkások családja, barátai és kollégái számára. És tudom azt is, hogy mit jelent ez a humanitárius szféra és az ENSZ tágabb közösségének, ugyanis egyikünk elvesztése mindannyiunk számára veszteség. Átérzem a gyászukat és a fájdalmukat.
A dühüket is érzem. Dühöt amiatt, hogy a Canal Hotel elleni merényletért és az azóta a humanitárius dolgozók – sőt, az egészségügyi dolgozók és az összecsapásokba keveredett civilek – ellen elkövetett támadások többségéért felelősöket soha nem számoltatták el. Dühös vagyok azért is, mert a humanitárius dolgozók továbbra is, évről évre szándékos támadások célpontjai, munkájuk során megölik, megsebesítik vagy elrabolják őket. Tavaly több mint 400 segélymunkás vált ilyen támadások áldozatává, többségük helyi alkalmazott volt. E bűncselekmények büntetlensége szörnyű nyomot hagy a kollektív lelkiismeretünkön. A jóindulatú szavak nem, csak a tettek számítanak. Itt az ideje, hogy lépéseket tegyünk a nemzetközi humanitárius jog betartása és a jogsértések büntetlenségének felszámolása érdekében.
A mindent elsöprő érzésem azonban idén is, mint minden humanitárius világnapon a valódi büszkeség. Büszkeség amiatt, hogy Sergióhoz hasonló emberekkel dolgozhattam együtt. És büszkeség amiatt, hogy egy olyan szervezet és közösség tagja lehetek, amely a kockázatok és a veszélyek ellenére továbbra is annak szenteli az életét, hogy minden eddiginél több rászorulónak segítsen világszerte.
Az idei humanitárius világnapon tisztelettel adózom Sergiónak és mindazoknak, akik 20 évvel ezelőtt életüket vesztették vagy megsérültek a Canal Hotel elleni merényletben. Tisztelettel adózom azoknak is, akiket a humanitárius ügy szolgálata során megöltek, megsebesítettek vagy elraboltak. Ezenkívül tisztelettel adózom mindazoknak, akik világszerte továbbra is szolgálják a rászoruló emberek százmillióinak mindegyikét, mindenhol, bármi áron.
Sürgősségi segélyezési koordinátorként és az ENSZ humanitárius ügyekért felelős főtitkárhelyetteseként a következő fogadalmat teszem a humanitárius dolgozók számára a humanitárius világnapon: továbbra is felszólalunk az Önök biztonságáért és védelméért, miközben kulcsfontosságú munkájukat végzik; rendszeres és kiszámítható irányítást biztosítunk a biztonságos humanitárius folyosók működése érdekében; továbbra is számonkérjük a nemzetközi humanitárius jog megsértését; valamint mindent megteszünk azért, hogy gondoskodjunk Önökről, amikor támogatásra van szükségük.
Nem tudjuk visszahozni azokat, akiket elvettek tőlünk. De tiszteleghetünk az emlékük előtt azzal, hogy mindent megteszünk az ő munkájukat folytatók támogatásáért.