- Farkas B. Szabina: Az igazi férfiak létezéséről

Hol van már a határozott ősi vonal?
A nagy vadász, a védelmező, a lelki­erő bástyája? Hol van a teremtés – de legalábbis egy bizonyos szintet elérő biodiverzitás és földtörténeti korszak helyzetének – koronája?
Itt nincs, az bizonyos.
Van helyette zavar a fejekben. Düh és káosz az imént, aztán szánalmas dörgölőzés. Hát ki tudja ezen kiismerni magát?
Egymás figyelgetése, sunyi szaglászás annak látszólag észrevétlen kiderítésére, hogy ki is az alfa. De hát kiderülni úgyis ki fog, nincs mese. Kakasok a szemétdombon, megegyezésszerű tűzszünetek, bárdelásás, miegymás. A levegőben meg terjeng mindennek a szaga. Egyszerűen nem lehet nem érezni. Igenis szaga van, ha négy fal közé zárjuk a tesztoszteront. Pfújj. Fújja. Fújom. Mindegy is.
És a jelek. Az ágyon, a kanapén, sőt már a lábtörlőn innen is. Hogy itt járt, meg ott, meg amott és most ahelyett, hogy állna előttem, mint a cövek, kereshetem elfolyó testét valahol a kanapé, a dolgozószoba bőrtámlás széke és az ágy kusza halmának háromszögében. Szétterülve, mintha nem lenne holnap, mintha már félni se kellene, se megvédeni engem például. És egyáltalán, mintha semmi, de semmi dolga nem lenne ezen a világon. Hát hol itt az igazság? Hol az igazi férfi?
Gyerünk, Narkisszosz, emeld ki a fejed a pocsolya bűvköréből, itt állok nimfaként, csak látni kellene a nézés helyett! Hiába persze, ha még a tejesdoboz megtalálása is gondot okoz. Hófehér tótükör, ott látom a bajuszodon.
Lehetnének az igazibbnál igazibbak, vagy legalább jobbak a premodern változatuknál. De nem azok. Puha talpúak. Puha pamlagon heverő pofátlan piperkőcök.
Ami viszont van, az a szőr. Ezt valahogy nem sikerült a mindent elsöprő, bugyutává mutáló evolúciónak megszüntetni a testükről. Finom volt a lazacos tarte, sir. Kérhetnék még? Kivéve, tudja, a tetején a…
Felkelő nappal ugyan ébredő, de az evést alvással kúráló, majd a pihenést némi evéssel díszítő fajtársaim teljességgel behálózták a földet. Mondhatni, övék lett a világ. Ezeké a fennkölten lágy léptekkel magukat illegető szőrös zabálóautomatáké. És mindenki elhiszi, hogy szükség van rájuk. Sőt szinte már-már mintha kitöltenének valamiféle űrt, amit bár értelmükkel felfogni képtelen lényekként biztosan nem szántszándékkal tesznek, de körbelengi őket valahol ez az örök jogosultságtudat. Pótolhatatlan házi ragadozók és szobaférfiállatok.
Végül persze megtalálom. Na, nem az igazit, csak a nevetségesen háziassá lett utánzatát, mégpedig pont ott, ahol nem kerestem, a szomszéd megvetett ágyában. Igazság az nincs, én meg éhes vagyok.
Ember, méltóztatnál felbontani az alutasakost, ha kimászom az öledből?