Az elbeszélések tanúsága szerint nagyon meghatározó élmény volt az életében a második világháború, illetve az ostrom időszaka, amit 8-9 évesen élt át. Az akkori események nagyon pontosan, élményszerűen jelennek meg az írásokban. Már akkor és ott, kisgyerekként ilyen élesen látta a környezetét, és hogy ez mennyire fontos időszak?
Valószínűsítem, hogy volt egy érzékenység bennem, és ennek következtében valósággal ittam, amit átéltem. Hallatlanul érdekes volt az ostrom, még a hullák is mágnesként vonzottak, hogy megnézzem őket, miközben rettegtem tőlük, de nem úgy, ahogy egy felnőtt. A félelem egy pillanat alatt elhessent, ha elfordultam, természetes volt, hogy hullák vannak az utcán.
Emellett anyám nagyon beszédes volt. Miközben a varrógépén dolgozott, engem németre meg franciára tanított, és közben mesélt mindenről, ami az életében történt: a gyerekkori emlékeiről, a családi eseményekről, még a nemi életéről is bizonyos mértékig. Én az ő szülővárosának, a svájci Oltennek a huszadik század eleji mindennapjaiban otthon voltam, mindent tudtam róla, mintha az én otthonom lett volna. Amiket láttam, és amikre ő reflektált, azok egyaránt belém vésődtek. Persze mindezt utána értelmeznem kellett, hogy ne saláta legyen az agyamban meg a lelkemben, mert különben emésztetlen teherként nehezedett volna rám, amit nem bírtam volna elviselni. Az értelmezés veszélyes művelet, mert nagyon félrevezethet, és rettenetesen féltem tőle, hogy éppen magamat verem át vele. Így egyetlen eszközöm maradt annak ellenőrzésére, hogy átverem-e magam vagy sem, ha megírom, amit megéltem, hogy lássam, a környezetem erre hogyan reagál. A giccstől is féltem, hiszen arra is hajlamos voltam a túlfokozott érzelmességem következtében. Ellenőrizni akartam, hogy nem fordulok-e egy ocsmány, érzelgős világba, ami egy társadalmilag széles körben művelt mód az önátverésre.
Mikor kezdett el írni? Műszaki beállítottságú emberként ez egyáltalán nem magától értetődő.
Tizenkét éves koromban kezdtem el írni, ez az exhibicionizmusnak és a kommunikáció késztetésének sajátos keveréke volt, és a tökéletes éretlenséggel párosult. Megvannak ezek a szövegeim, és nem árultak el igazi tehetséget. Olyasmit, ami egy született írónál már nagyon korán megjelenik: a metaforaképzésnek, az égi másságnak az a szintje, ami például a költőt is adja. Ismertem olyat, aki erre már ebben a korában képes volt, csodáltam ezt a jelenséget, én is erre vágytam, de csak azt tudtam megírni, amit tényleg megéltem.
Mégse hagyta abba soha, szerencsére. Az elbeszéléseiben olyan történeteket ad tovább, amikről a legtöbben ma már egyszerűen nem beszélnek, így a fiatalabb generációknak sokszor fogalma sincs még a saját családjuk történetéről sem. Ez kinek a mulasztása?
Az emlékeik továbbadásának az elődök nem tulajdonítanak jelentőséget, ami súlyos mulasztás. Elsősorban a megtanult szabályaik továbbadását tartották fontosnak, amelyeket belevernek a gyerekekbe. Ezt tartották nevelésnek, a saját történeteik továbbadását nem. Szeretteimet és környezetemet a vörös izzásig feszülő dühvel tölti el, mikor közlöm velük, hogy a nagy büdös kultúrájuk, beleértve a humanizmusuk, egy elnyomás eredménye, amelyet nevelés formájában életük első három-négy-öt-hat évében kaptak meg. És csak azért nem rokkannak bele, mert az ember a bivalynál többet elvisel, így van megalkotva. De természetesen vannak olyanok, akik belerokkannak. Gyerekkorban még nem látszik, aranyosak, kedvesek, és aztán úgy 15-20 éves koruk között kezd kiütközni rajtuk a rokkantság, millió változatban, a drogozástól kezdve a bűnözésen át az elhülyülésig. Úgyhogy én nem vagyok humanista, csak nagyszerűnek tartom az embert.
Mi a baj a humanizmussal?
Olyanok vették a szájukra, akik hazudtak. Az egész kommunista világmegváltó eszme a humanizmus jegyében született, ezért lehetett reménykedni a reformjában, mert valami jóból keletkezett. Szemben a fasiszta rendszerrel, vagy ezzel az új változatával, amiben most élünk, amit én fasisztoidnak nevezek, mások posztfasizmusnak. Az utóbbiak képviselői a humanizmust akarják félresöpörni, vissza akarják vezetni a társadalmat az „őserdőbe”, a vezér, a tekintély és az erő kizárólagos világába. Mindenütt vannak ilyen próbálkozások, Németországtól, Franciaországon át az USA-ig, és még nem dőlt el, hogy nem egy orwelli világ felé tartunk-e, amit iszonyatos áron fogunk később kiheverni. Rögzíteni kell a mai állapotokat (is) a jövőnek, meg kell írni, meg kell zenésíteni vagy festeni, szoborrá formálni. Pech, hogy ezt magyarul művelem, ami annyit jelent, hogy semmi nem fog belőle megmaradni.
Reménykedjünk, hogy talán mégis. Többször hangsúlyozza, hogy már a felszabaduláskor sem tudott felhőtlenül örülni az oroszoknak. Mint ahogy később sem illeszkedett a rendszerbe. Miből fakadt ez a zsigeri ellenszenv a kommunistákkal kapcsolatban?
Ha tetszik, nem tudom megbocsátani, hogy embert csináltak belőlem, hogy nem tudok gyilkolni, hogy nem tudok röfögni, fetrengeni a sárban, moslékot zabálni, mert az állati jó lehet. Alávetettem magam az ember voltomnak, de abban a pillanatban, amikor azt veszem észre, hogy valakik rendelkezni akarnak fölöttem – a papámon és a mamámon kívül, akiket a szeretet következtében el tudtam fogadni –, az taszít, indulatba hoz. A családom, a környezetem a nyugati polgári demokrácia híve volt. Rajtuk keresztül már 1945-ben valahogy felfogtam, hogy a kommunisták is meg akarnak erőszakkal váltani. Emlékszem, ahogy mindenki félt az oroszoktól, a megerőszakolástól, az egész megjelenő kultúrájuktól, főleg a kommunista nyomulástól. Mindezt halál komolyan vettem. És ez a kettő együtt, a belső indíttatásom és a társadalmi környezetem hatása ilyen értelemben meghatározta a sorsomat. Imádtam volna karriert csinálni, de nem voltam rá képes abban a rendszerben, nem tudtam parírozni.
Olyannyira nem, hogy ’56-os szerepvállalása miatt Kistarcsára internálták. Az erről szóló egyetlen elbeszélés a kötetben majdhogynem kedélyes. Miközben sejtjük, tudjuk, hogy valójában borzalmas volt.
Ez az elbeszéléskötet tulajdonképpen egy életregény, az egyik elbeszélés válaszol a másikra. Az előző fejezetben le van írva az internálótáborba vezető út, a letartóztatás, a brutális verések és kihallgatások. Ezután következnek a békés, „bukolikus” internálótábori mindennapok. Én nem fikciós realizmust művelek. Tehát nem kitalálom a realitást, hanem azt írom meg, amit én realitásként éltem meg, kitalálás nélkül. Mert kitalálva se lehet jobbat írni róla, mint azt, hogy még Auschwitzban is lehet boldog az ember, ahogy ezt Kertész megírta. Kistarcsán a piti bukolikában is élni tudott az ember. De előtte ott volt az a fejezet, amiből kiderült, micsoda húsdarálón keresztül jutottunk oda, hogy mindenki puhára volt klopfolva valamiféleképpen. De erről nem nagyon beszéltünk, rendszerellenes dühös kifakadások nem hangzottak el, mert mindenki tudta, hogy bárki lehet közülünk besúgó. Csak a hülyék nem tudták, hát hülyék mindig voltak. Én a nevetséges mindennapokat akartam megírni a jogtalan, botrányosan felháborító szabadságmegvonás állapotában. Amint az emberek kiszabadultak, a pártállam mindennapjainak láthatatlan internálótáborában léteztek tovább. Ugyancsak békésen. Itt már szinte senki se tud tettleg lázadni, egy megvert társadalom. Most is így él a többség. Talán még én is.
A Gerő nevű nagybácsiról szóló elbeszélésben van egy részlet, ami arról szól, hogy ha találkozik a régi katonatársaival, már csak a rejtett emlékezetük különbözteti meg őket másoktól. És ha netán néhány szót elejtenek is az utódaiknak a sorsuk legérdekfeszítőbb részleteiről, az utóbbiak már nem adják tovább azt a keveset se. Ez a fő célja és motivációja, átadni ezeket a történeteket, amit mások elmulasztottak elmesélni?
Igen, az elveszett emlékezet nyomába szeretnék eredni, de nem metaforikusan, hanem konkrétan. Ahogy Gerő nagybátyám és a másik frontkatona, aki itt Budapesten harcolt, találkoztak egymással: egy szót sem mondtak a múltjukról, de én szinte hallottam, ahogy áradnak át egymás felé a láthatatlan, füllel nem hallható szavai a múltjukról, és egy pillantásból megértik egymást. Ez a jelenet milliószor lezajlik. Egy láthatatlan kapocs keletkezik a közös emlékekből, amely ott ragyog a szemekben.
Máshol tartanánk a jelenben, hogyha mindenki elmesélte volna a történeteit úgy, ahogy ön elmeséli?
Teljesen máshol. Egy egészséges, fejlődőképes társadalomban, amelyből kinőhet majd valami jobb, állandó masszív törekvés van az emlékezet fenntartására. Ennek az első példái a kultúra megjelenésének hajnalán a görög-római mondák voltak, amelyekkel fenntartották az emlékezetet. Ma tulajdonképpen a szépirodalom és minden más művészet képviseli az emlékezet fenntartását, kiegészítve egy újjal, mégpedig a tudománnyal. A történelemtudomány szerepe megsokszorozódott azáltal, hogy egyedül rá van már bízva a tárgyszerű emlékezetfenntartás, mert a magánéletben ez nem játszódik már érdemben le. A természettudományban pedig egy olyan emlékezet fenntartása van, amit úgy nevezhetünk, hogy az anyagi világ teljes emlékezetkészlete.
A szüleiről szóló egyik írásban van egy nagyon megragadó gondolat, nevezetesen, hogy öregségére már mindenki azt az arcot viseli, amiért felelős. Egy másik interjúban arról beszélt, hogy elromlottak a tükrök a lakásban, mert egy öregembert mutatnak. Ennek fényében, hogy ön már azt az arcot viseli, amiért felelős, elégedett azzal, amit a tükörben lát?
Nem, mert túl keménnyé vált az arcom. Túl ítélkezővé váltam én is, és ez meglátszik rajtam, és lehetetlenné teszi, hogy első pillantásra kedvesnek tűnjek. Ez a legnagyobb bánatom, azon kívül, hogy meghaltak azok, akik a legszorosabban kapcsolódtak hozzám. Éppen ezért rettenetesen nagyra becsülök minden elfogadást. A világon a legmagasabb rendű dolog, amikor egy ember elfogad egy másikat. Igenelni szeretnék, és kifelé irányulni.
A kötet utolsó két megrázó erejű története a szülei a halálát meséli el. A kötet címe szerint ez az eszmélése története. A végső föleszmélés a szülők elvesztése, az elárvulás lenne?
A végső föleszmélés, az eszmélés végső lezárása az én távozásom lesz. A szüleim és azok halála, akiket szerettem, előrevetíti az én távozásomat. Ezzel nemcsak együtt kell élni, hanem ezzel együtt kell tudni boldognak lenni, elfogadni, élvezni az életet. Azért szeretnék még legalább tíz évet megélni, ami kicsit abszurd, mert sok történet van még, amit meg szeretnék írni.