- Jó az egyiknek, iszonyatos a másiknak - #házibuli Bogyó Noémivel

A #házibuli a kötetnek címadó kisregény mellett novellaciklusokat tartalmaz, köztük három hármas történetet is. Mi az, ami mindezeket egységbe kovácsolja?

Ennek a kötetnek a központi témája: a Nő, minden, ami nő, a maga sokoldalúságában, változataiban ábrázolva, és persze nem önmagában, hanem szerelemben, párkapcsolatokban, a férfiakkal egyetemben. A könyv borítóján lévő színes ujjlenyomatpöttyök ezeket az egyedi történeteket hivatottak megidézni – az egyes élethelyzeteket. Ahogy azt a változást is, ami a nyelvezetben, a szemléletben történt időközben, hiszen a kötetben található írások öt-hét év alatt készültek, és én magam is sokat változtam ez idő alatt íróként.

A hármas történetek önmagukban is figyelemre méltóak, hiszen összekapcsolódnak, reflektálnak egymásra, más nézőpontból közelítenek ugyanahhoz a témához, átjárások vannak közöttük. Hasonlót, úgynevezett „triovellákat” eddig még csak Csabai László A vidék lelke című novelláskötetében olvastam. Önnél mi volt az ambíció a választott műfaj esetében?

Ha nem csak felvillanásnyi módon közelítek a témához, ahogy a Carpe Diem Kisasszony ciklusban a női sorslehetőségek valószínűségével játszom el az egyes novellákban, akkor az egész érzetét számomra a művészetben is széles körben elterjedt és meghatározó mesei hármas megközelítés adja – a hármas koncepció csokornyi sokoldalúsága teszi, mélységében is, tökéletessé az ábrázolást.

Görögország, Itália, Svájc – nemcsak a közösségi oldalán tűnnek fel az utazásai képi emlékeiként, de például a Virtuális mítoszok hármas történetben is helyszínéül szolgálnak az egyes részeknek. A novellák ötlete inspirálja az utakra, vagy éppen fordítva?

Oda-vissza hatásról van szó. Számomra különösen fontos, hogy a mégoly fiktív történeteim is hitelesek legyenek, ezért sok háttérmunkát végzek, úgymond terepszemlét tartok. Ha azt írom, hogy a tengerpart homokja Nápolynál ilyen és ilyen színű, akkor az a valóságban is igaz.

Nemcsak a világban, de a világirodalomban is elkalandozik, a Zöld almák ciklus Nabokov és Márquez regényeinek sajátos átirata, méghozzá a nők szemszögéből.

Ez két olyan irodalmi történet fiatalkorú lányok szexuális kihasználásáról, ami az én értelmezésemben határeset az egyértelmű ítélkezéssel szemben: nem minden helyzetben lehet megmondani, mennyire sértő-bántó, degradáló a másik felé való közeledés. A Bánatos kurváim emlékezetében a nyomornegyedben élő kislány beleszeret a férfiba, aki külön világot teremt a számára, és istennővé, királynővé teszi őt. A Lolitában pedig egy koraérett lány folytat szexuális játszadozást a férfiakkal, nehéz megmondani, ki az áldozat. Ráadásul mindkét történet a férfiak szemszögéből mesélődik el – ezek a nők pedig megérdemlik, hogy megteremtődjenek, és a saját nézőpontjukat érvényesítsék. Nekem óriási élmény volt megteremteni őket.

A #metoo mozgalom mennyire motiválta az érdeklődését a téma iránt akár ennél a ciklusnál, akár a szexuális erőszak áldozatainak történeteit megjelenítő, napjainkban, Pozsonyban játszódó, #házibuli című kisregény esetében?

A metoo témája mindennapos dolog, és engem mindig is érdekelt, akár a négy fal között zajlik egy házasságban, akár bármely párkapcsolatban – a mozgalommá válástól függetlenül. Nagyszerűnek tartom, hogy voltak, akik felemelték a hangjukat, volt bennük kurázsi, és felhívták a figyelmet a visszaélésekre, az erőszakra. Ugyanakkor túlkapások is történnek, amikor például egy nő hamis vádak alapján ki akar csinálni egy férfit. Még véletlenül sem gondolom, hogy a férfiak en bloc rosszak lennének, ám vannak ilyenek is az olyan nagyszerűek mellett, akik az én életemet is végigkísérik, és mindig is a segítségemre voltak. Az írásaimban is ezt igyekeztem hangsúlyosan megjeleníteni: a szerelem, a szexualitás sokféle módon mutatkozik meg.

Arról valóban szó nincs, hogy ítélkezne a műveiben, netán egy kizárólagos igazság mellett foglalna állást, például hogy mi a helyes cselekvés az erőszak elkövetőjével szemben: fel kell jelenteni, s kilépni a nyilvánosság elé, vagy az egészet jobb mielőbb az agy hátsó zugába száműzni.

Mindenkinek más a megoldás, lehetetlen megmondani, mi az adott helyzetben a működőképes, ami az egyiknek jó, a másiknak iszonyatos is lehet. A rendőrségi feljelentés üdvözlendő a társadalmi igazságosság, a morális értékek szem előtt tartása okán, ám egyénként mindaz a tortúra, amin ezalatt át kell esni a bíróságon, a szembesítésen, nem kicsit emberpróbáló feladat. Ezt a mindenképpen megalázó folyamatot sok nő nem vállalja be, és a talpra állásuk érdekében nehéz is eldönteni, hogy ez-e a helyes út. Engem épp ezeknek a határhelyzeteknek a komplexitása érdekelt: nagyon fontos a traumákról beszélni, de éppígy nem elhanyagolandó a belőlük kivezető sokféle útról is szót ejteni. És hogy nem egyféle mód létezik arra, ki hogyan harcol meg önmagáért.

Az írásokban fel-felbukkannak a szlovákiai magyar nyelv, tájegységre jellemző szavai, kifejezései, fordulatai (pl. bordel, „nem érzem magam a bőrömben” stb.), amik további sajátossággal ruházzák fel a szereplőket…

Igen, de ez csak a magyarországi olvasóknak tűnik fel, én magam nem is gyanítottam, hogy ezek nem széles körben használatos szavak, a szerkesztőm hívta fel rájuk a figyelmemet, számomra ezek anyanyelvi kifejezések. Egyikőnk sem gondolta, hogy ki kellene húzni ezeket a szövegből.

A Harry Potter könyvekben a varázstalan emberekre használatos mugli főnévből igésített „muglizni”, „muglizom” kifejezés azonban nem tájszó.

Az saját kreálmány, a mindennapi munka mókuskerék jellegét hívom így.

Továbbra is nyelvközelben maradva: az 1989-es csehszlovák bársonyos forradalmat feldolgozó, Vakfoltok című regénye szlovákul is megjelent. Eltértek a reflexiók a magyar kiadásétól?

A fordítással vagy újraszületik egy mű, vagy meghal. A Vakfoltokat nagyon szeretem szlovákul olvasni, Tamara Archlebová fordító fantasztikus munkát végzett. A történet persze sokkal erősebben rezonált Szlovákiában, mint Magyarországon, ahol idegenként tekintettek rá, míg persze a szlovák oldalon is akadt kétkedő hang: mégis miért ír egy magyar nő a forradalmunkról? Az egymással szoros történelmi-kulturális kapcsolatban álló magyar és szlovák nemzetben mindkét oldalon sok a tüske, a közös történelmünkről írni Pandóra szelencéjének kinyitásával rokon. Az előítéletek tekintetében mindkét nemzet a posztpubertáskori korszakát éli, és emocionálisan manipulálhatók egymás ellen. Fel kéne végre nőnünk! Én például nagyon boldog vagyok, hogy Szlovákiában élhetek, hogy kétnyelvű vagyok, két kultúra örököse, ami óriási ajándék – annak ellenére, hogy egyúttal kicsit hontalan is vagyok.

+1 KÉRDÉS
2019 őszén új szlovákiai magyar irodalmi és művészeti egyesületet hoztak létre Bázis néven. Milyen hatékonysággal működnek?

Amikor a magyarországi „kultúrharc” politikai csatározásai Szlovákiába is elértek, eljött az ideje egy új platform létrehozásának, ami kizárólag a művészeti tehetség, és nem a politikai lojalitás, a pártállás alapján támogatja az alkotókat. A Bázis ilyen, abszolút befogadó, független művészeti szervezet: lehetőséget ad a tehetségeknek az irodalomban, a képzőművészetben, a színjátszásban. Rendezvényeket szervez, ahol a művészek bemutatkozhatnak, pénzbeli támogatásokat igyekszik nyújtani, a pályázatok megírásánál segédkezik. Másfelől, információs hálózatként, közösségépítő erővel is bír – és nagyszerűen működik!