Egyszerű
Egyszerű élni a földön,
nézni pataknak a sodrát,
visszafizetni a kölcsönt,
mondani épp, ahogy mondják.
Törni diót kalapáccsal,
tudni, ha kell, ma ki rendel,
úszni az ostoba árral,
ülni a padra gyerekkel.
Nyomni a gombot a gépen,
várni tavaszra, a nyárra,
elszomorodni a végen,
zárni le régi vitákat.
Kezdeni mindig a hétfőt,
rakni a gázra a kávét,
lesni az égre, amíg fő,
hinni a fényre, hogy árnyék.
Játszani párnacsatákat,
fürdeni alkonyi tóban,
tűnni idővel a láznak,
kérdeni újra, te hogy vagy.
Mondani, hogy köszönöm, jól,
húzni cipőt, a kabátot,
rúgni a gólt, ami öngól,
hívni az ágyban az álmot.
Kelni a reggeli hóra,
osztani: ennyi, meg annyi,
állni be újra a sorba,
menni, de néha maradni.
Kezdeni és befejezni,
újra hibázni, ha azt kell,
tenni le és felemelni,
lenni a láng, ami perzsel.
Félteni azt, aki itt van,
óvni a kinti esőtől,
bízni a hajnali pírban,
bírni el azt, mi felőröl.
Szedni a gyógyszereinket,
C-vitamint, meg a D-t is,
látni a vant, meg a nincset ‒
élni az életet végig.
Kék feloldozás
A szél magasba dobja madárnak szárnyait,
a fájdalom esélye a múltból származik.
Galambok csókolóznak a villanydrótokon,
a háztetőn a macska gyors árnyékként oson.
A boltban minden drága, inkább most kihagyom,
az élelmiszer ára úgy nő, akár a gyom.
Megyek tovább az utcán, a nap szemembe süt,
a felhők fodra szürke, vagy éppen színezüst.
Még nincsen lomb a fákon, az ágak hajlanak.
Amíg megyek alattuk, a szél arcomba csap.
Papírlapok az égen, mit írhat rá az ág?
A mélység van felettünk, a kék feloldozás.
