A sibbolet az a bibliai szó (héberül eredetileg kalászt jelentett), kifejezés, varázsszó vagy kulcsszó, amely az európai hagyományban arra szolgált, hogy megkülönböztessen egyes embercsoportokat másoktól. Hatalmas és érdekes irodalma van. Hegel jogfilozófiájában a törvény a sibbolet. A népre hivatkozva gyűlölni a törvényt, a jog uralmát – ez a populista autoriter vezető megkülönböztető karaktere, akármilyen alakban jelenik is meg.
Jogállamot rombolni ugyanis sokféleképpen lehet. Bejáratott jogállami demokráciák felszámolásához pedig igencsak sok ügyesség szükséges, és számtalan ellenállást kell legyőzni. Ugyanakkor számos nemzetközi példa áll rendelkezésre, így az autoriter vezetők sokat tanulhatnak egymástól. A tapasztalatok összevetése érdekében az alábbiakban három ország – az Egyesült Államok, Lengyelország és Izrael – példáját hozzuk fel három kontinensről, mielőtt Magyarországra vetünk egy pillantást. A három referenciaország jobban nem is különbözhetik egymástól. Régiségük, hagyományaik, politikai kultúrájuk, berendezkedésük és belső struktúráik szinte nem is említhetők egy lapon. Kormányformájukat illetően az egyik elnöki, a másik félelnöki vonásokkal terhelt parlamentáris, a harmadik tisztán – már-már totálisan – parlamentáris. Pártrendszerüket tekintve az egyik stabil kétpártrendszer, a másik mérsékelt többpártrendszer, a harmadik már-már atomizált sokpártrendszer. Választási rendszerüket illetően az egyik tisztán többségi, a másik regionálisan arányos, a harmadik tisztán arányos rendszerű. A különbségeket napestig sorolhatnánk.
Van azonban számtalan olyan tulajdonságuk is, amely hasonlóvá teszi őket egymáshoz. És mindenképpen igaz rájuk, hogy tekintettel vannak egymásra, figyelik és esetenként segítik is egymás fejlődését. Lenyűgöző hagyományok mesélnek erről, társadalmaik dicső és nemes történelemre lehetnek büszkék, méltán. Napjainkban ugyanakkor olyan tapasztalatokban is osztoznak, amelyeket az alkotmányos demokrácia elleni támadás visszaverése során szereztek. Abban is közösek, hogy egyelőre viszonylag sikeresen vették fel a harcot az autoriter tendenciák ellen. Ebben mindenesetre különböznek Magyarországtól, méghozzá nagyon.
Az Egyesült Államok két évszázada működtetett demokráciája számtalan kihívást élt már túl a XIX–XX. században (ezek közül néhány a demokrácia létét is fenyegette), de az utóbbi években olyannyira elszabadultak a jogállam elleni szervezett támadások, hogy a helyzet kevéssé rokonítható a korábbi veszélyekkel. Az immár 236 éves alkotmány kissé repedezni kezdett, mert az amerikai establishment az utóbbi pár évben különös módon elfelejtette vagy elmulasztotta alkalmazni azokat az alkotmányon túli fékeket, gátakat, konszenzusokat és konvenciókat, amelyek a megelőző kétszáz évben sikeresen akadályozták meg, hogy egyes Trump-féle veszélyes alakok (mert ilyesfajta figurák mindig is voltak) hatalomra jussanak. Mivel azonban Trump eljuthatott a Fehér Házig, az írott alkotmányon volt a sor, hogy megakadályozza a nagyobb bajt, és az alkotmány segített is. Az amerikai jogállam csodálatra méltó következetességgel lépett fel az ország védelmében, az amerikai társadalom pedig felsorakozott alkotmánya mellett. Ezzel egy időre sikerült elhárítani a közvetlen veszélyt, sőt idővel magát Trumpot is eltávolították az Ovális Irodából, de visszatértének megakadályozása, vagy a trumpizmus terjedésének csökkentése továbbra is nagy feladat.
Lengyelország ugyancsak szédületes közjogi hagyományokkal rendelkezik – első alkotmányát 232 évvel ezelőtt fogadták el –, és a bátorságáról híres lengyel társadalom minden iszonyú megpróbáltatás ellenére hozzászokott ahhoz, hogy nem lehet vele bármit megtenni. A hamarosan Európa nagyhatalmai közé felnövő Lengyelország az utóbbi években nem külső elnyomás, hanem belső meghasonlás eredményeképpen kényszerült protestálni a jogállamot sértő akciókkal szemben. E támadások eredője ezúttal az a félkegyelmű akarat volt, amely meggyőződéssel, vakhittel vallotta – mindenekelőtt a hatalom iránt nem is igen érdeklődő cromwelli, robespierre-i alak, az elhivatott Kaczyński által és személyében –, hogy a lengyel társadalomnak jobb lesz a liberális jogállam keretein kívül élnie, és keresztény értékrendjét egy akaratba sűrítve el kell foglalnia az igazságszolgáltatást is. Csakhogy a lengyel társadalom jelentős része az alkotmányos jogállamot választotta az állami populizmus helyett, és a felülről vezérelt forradalomra alulról indított ellenállási mozgalommal felelt az ország valamennyi pontján, több-százezres, milliós tüntetésekkel heteken, hónapokon, éveken át. A küzdelem nem ért véget, és noha ezekben a hetekben alighanem eldől a kormányzás iránya, e fontos ügyben nem a választások fogják kimondani a végső szót.
Izraelben – Lengyelországgal és az USA-val ellentétben – sem felsőház, sem közvetlenül választott elnök sincs, és kartális alkotmány sem született még. A külső ellenségekkel körülvett ország 75 éves fennállása óta a legnagyobb belső problémával néz szembe. A három éven belüli ötödik választás után felállt, ortodox pártokkal kiegészített kormánykoalíció – az utóbbi évtizedek elhajthatatlan erős emberével, Netanjahuval az élen – az izraeli állam arculatának megváltoztatását célzó buzgólkodásában az igazságszolgáltatással találta szemben magát – írott alkotmány hiányában az egyetlen fékkel a kormánytöbbség előtt –, és egyelőre nem tudta maga alá gyűrni. Az izraeli társadalom példátlan tiltakozási hullámmal felelt; orvosok sztrájkolnak, katonák tagadják meg a szolgálatot, tanárok mennek ki az utcára, mindennaposak a százezres tüntetések fáradhatatlanul, lankadatlanul. A jogállamot védő társadalmi többség egy új választáson alighanem kifejezésre juthatna, de választásból már sok volt az utóbbi időkben, és Netanjahu aligha kíván a néphez fordulni, ha bukása esetén éppen az igazságszolgáltatással találná szemben magát – saját ügyében. De hosszú távon bizonyosan a nép áll nyerésre.
Magyarországon ezzel szemben a jogállam hívei állandóan veszítenek, miközben az alkotmányellenes kormányzat állandóan győzelmeket arat.
Ennek mindenekelőtt az az oka, hogy a magyar politikai rendszer nem demokrácia, szemben a fent bemutatott rendszerekkel. Mindhárom ország példája azt mutatja, hogy a jogállam győzelméért sokat, nagyon sokat kell tenni, állhatatosan és következetesen. Magyarországon ezzel ellentétben semmit sem lehet tenni. A magyar autokratikus hatalom megszilárdult, kívülről vagy belülről megdönteni egyaránt lehetetlen, nem is próbálkozik vele senki sem. Ráadásul az idő is a rendszer pártján áll: Magyarországot – mint tudjuk – olyan ember irányítja, aki 17 évvel fiatalabb Trumpnál, 14 évvel pedig Kaczyńskinál és Netanjahunál.
Arra a kérdésre tehát, hogy miért van esélye az alkotmány győzelmének az említett országokban, és miért nincs esélye nálunk, a válasz a magyar politikai rendszerben van, amelynek élén a legnagyobb ambíciójú, saját jövőjétől mégis leginkább tartó egyeduralkodó feszít és feszeng. Az ő rendszere a megértés kulcsa, az ő neve a sibbolet. Az őrá alapozott és neki létrehozott rendszer kiépítettsége és a maga totalitásában megvalósult gyakorlata különbözteti meg hazánkat a többi országtól.
