Azt álmodtam, két Gulyás Gergely voltam és Mészáros Lőrincről nyilatkoztam. Először az jutott eszembe róla, ha van egyáltalán baj a nemzet felcsúti gázszerelő-oligarchájával, akkor az, hogy nem harminc vagy negyven van belőle. Később viszont arról beszéltem, hogy senki sem gondolhatja, hogy nem részese annak a közösségnek, amely hihetetlen nehézségekkel szembesül a koronavírus után, a háborús időszakban, tehát, Lőrinc: kisebb hajó, nagyobb szerénység!
Kiizzadva forgolódtam tovább, hiszen utóbbi kinyilatkoztatással nemcsak a sajtót és az internet népét leptem meg jól láthatóan, de bevallom, saját magam is. Mint a Miniszterelnökséget vezető miniszter ugyanis eddig nem tartoztam a NER-ből kibeszélők igencsak szűk rétegéhez, sokkal inkább klasszikus janicsárként a legkényesebb kérdésekre is rendre rezzenéstelen arccal mondtam fel a kormánypropagandát vagy pártdirektívákat, belesimulva ezzel a Habony-Rogán Művek kommunikációs rendszerébe. Mely, ahogyan álmomban megállapítottam, láthatóan egyelőre nem tud mit kezdeni a 63 méter hosszú, két uszodával ellátott, 75 millió dolláros, azaz 27 milliárd forintos luxusjachton a Földközi-tengert bejáró Mészáros és hozzátartozói vakációzásával, s ami, ahogyan a rem-fázis közepén megállapítottam – hiába, ilyenkor tetszik, nem tetszik, magával is őszinte az ember… -, ismét felhívta a figyelmet a NER-elit fékevesztett meggazdagodására és gátlástalanságára olyanoknál is kiverte a biztosítékot, akik eddig mindig találtak magyarázatot a féktelen zabrálásra.
Amikor felébredtem, még kissé kóválygott a fejem, s próbáltam megmagyarázni magamnak, hogyan fordulhat elő, hogy egyik pillanatban még teljes mellszélességgel védem a védhetetlennek tűnő strómant, a másikban viszont odapörkölök a kormányfőm falubeli kebelbarátjának. Magam sem értettem a kettősséget, ahogyan azt sem, hogy a szokásos reggeli fürdőszobázás során a fogmosás végén miért köptem le váratlanul a tükörképemet…