;

fehérterror;Tanácsköztársaság;Bodó Béla;

A fehérterror 
egyik szekszárdi 
áldozata. 
A humor dehumanizálta 
az áldozatokat

- „Viccből kínoztak és öltek” – Bodó Béla történész a fehérterroristák fekete humoráról

 Nem kizárt, hogy egy még radikálisabb és még nyíltabban antidemokratikus, Nyugat-ellenes fordulat elvezet a fehér tisztek és a fehérterror nyílt és teljes rehabilitációjához. Egy ilyen tettel Magyarország teljesen kiírná magát a civilizált államok közösségéből. 

Ahogy a Tanácsköztársaság vörösterrorjának nagyságát démonikussá növesztette a jobboldali emlékezet, úgy az ellenforradalmi fehérterror mértékét a baloldali recepció túlozta el. Valóságos pokolként festették meg az 1919 utáni Magyarországot az olyan „tényfeltárónak” szánt munkákban, mint Pogány József Bécsben megjelent, A fehér terror Magyarországon című 1920-as könyve, de az 1945 utáni államszocialista összefoglalások fehérterror-leírásai is markánsan ideológia-vezéreltek voltak. Egészen a legutóbbi időkig kellett várni az első korszerű fehérterror-monográfiára; Bodó Béla először 2019-ben angolul megjelent, 2021 óta magyarul is olvasható A fehérterror című könyvére. A jelenleg a Bonni Egyetemen oktató történész, az ellenforradalmi erőszak kutatója új kötetében – Black Humor and the White Terror (2023) – a fehérterror fekete humorával foglalkozik.

Védhető-e az a jobboldali emlékezetben visszatérő, mentegető álláspont, amely szerint a fehérterror csak a vörösterrorra adott „érthető” reakció, mintegy „jogos bosszú” volt? Éppenséggel a Népszava 1920 februárjában brutálisan meggyilkolt szerkesztője, Somogyi Béla nem egy „vérivó kommunista” volt, a Tanácsköztársaság alatti belső szociáldemokrata ellenzékhez tartozott, s 1919 júniusában, a Tanácsok Országos Gyűlésén olyan szenvedélyesen bírálta a proletárdiktatúrát, hogy hozzászólását kihagyták a kommün parlamentjének publikált jegyzőkönyvéből. Úgy látom, hogy ha a fehérterror valaminek a következménye volt, akkor az az első világháború.

Ez is, az is. Mind a vörös-, mind a fehérterror ezer szállal kötődött a háborúhoz: a háború nélkül nem valószínű, hogy lett volna forradalom és ellenforradalom. Ha mégis, az erőszak más formát öltött volna, mások lettek volna a résztvevők, a motivációs tényezők, az okok és a következmények. Ugyanakkor a háborút követő zavaros, polgárháborúra emlékeztető időszak szintén kitermelte a maga embereit és szörnyűségeit. A vörös és fehér szabadcsapatok vezérei és talpasai, pár kivételtől eltekintve, katonaviselt férfiak volt (a besúgók és bedolgozók között viszont sok volt a civil és a nő). Ugyanakkor a háborút viselt férfiak nagy többsége nem vett részt sem a vörös-, sem a fehérterrorban. A világháború végén letették a fegyvert, egyszerűen hazamentek, és folytatták, vagyis próbálták folytatni (ha nem rokkantak meg) az életük, ahol azt 1914-ben abbahagyták. A szabadcsapatok jobbára önkéntesekből toborzódtak, a jelentkezők önszelekciót hajtottak végre, aki bírta a strapát, maradt, illetve a vezér vette fel vagy bocsájtotta el őket, gyakran kénye-kedve szerint. A vörös- és fehérterror kétségkívül hatott egymásra, a forradalmi és az ellenforradalmi terror időszaka között sok volt az átfedés, a kétfajta erőszak tartalmában és megjelenési formájában pedig a hasonlóság. De a fehér- és a vörösterror közti különbség mégis megmaradt. Mások voltak az elkövetők, és mások az áldozatok. Már a kortársaknak is feltűnt, hogy a jobbára művelt és középosztálybeli, sőt gyakran arisztokrata származású fehér tisztek passzióból kínoztak és öltek.

Somogyi Bélával és Bacsó Bélával is különös kegyetlenséggel végeztek: ujjaikat kitörték, testüket összeszurkálták, szemeiket kinyomták, mielőtt a Dunába dobták volna a fejbe lőtt újságírók holttestét. A fehérterror című könyve szerint míg a vörösterror áldozatainak 2 százalékát kínozták, csonkították meg (alapvetően felakasztották vagy lelőtték őket), addig a fehérterror áldozatainak nagyon nagy részét megkínozták és rituálisan megcsonkították testüket. A különbség abból adódott, hogy eltérő társadalmi osztályból, szociokulturális csoportból származtak a vörös-, illetve a fehérterror elkövetői?

A fehér tisztek humora osztályhumor volt, vagyis nem elválasztható az elkövetők társadalmi és kulturális hátterétől. A tisztek kegyetlensége csak részben róható fel a háború okozta és a kortársak által is gyakran észlelt értékvesztésnek, a szokások és a társadalmi érintkezési formák eldurvulásának, mai és divatos kifejezéssel élve a háború okozta brutalizációnak. A mélyebben húzódó gyökerek a zárt intézmények (kollégiumok, internátusok, laktanyák és börtönök) kultúrájában keresendők. A fehérek, de részben a vörösek is, viccből kínoztak és öltek, a humor volt az a mechanizmus, amely lehetővé tette a szörnyűségek elkövetését: a humor dehumanizálta az áldozatot, elvakította a tettest és súlytalanította a bűnt. A szabadcsapatok is egyfajta zárt intézményt alkottak, mindegyik csoportnak megvolt a maga története, belső világa, szó- és vicckészlete. A humor szelektált, erősítette a tagok közti kapcsot, az imádott és mindenhatónak tartott vezértől való függést. A szabadcsapatok humora függőséget jelentett, az individuum feladását és a szabad választás elutasítását: „menekülést a szabadságtól”. Ezzel szemben az áldozatok, különösen a zsidó áldozatok humora védelmet kínált, tanácsot adott, és megpróbálta visszaállítani a háború és a terror által megbillent lelki egyensúlyt. A milíciák humora eltakarta a valóságot, a zsidó humor viszont meztelenül mutatta be a királyt, és tükröt tartott mind a magyar társadalomnak, mind a valóságot megismerni vágyó egyénnek és a zsidó közösségnek. Más kérdés, hogy a tükör maga is torzított volt, és hogy az önkritika időnként átcsapott önkínzásba.

Bodó Béla

A Tanácsköztársaság Horthy-kori emlékezetét kutatva került a kezembe a Burzsujhumor a diktatúra alatt című 1919-es kiadvány. Ön most a fehérterror fekete humorának szentelt egy egész monográfiát Black Humor and the White Terror (2023) címmel. Hozna példát arra, hogy kikkel és mikkel „viccelődtek” az ellenforradalmi terror idején?

A háború és a háborút követő forradalmak súlyosan megterhelték a magyar társadalmat, robbanásig fokozva a különböző (nemzetiségi, vallásos, szociális és kulturális) csoportok között rég meglévő feszültséget. A mesterségesen túlfűtött és átpolitizált indulatok egy része kiutat keresett (és talált) a kor humorában. A háború és a háború utáni kor humora szorosan követte a magyar társadalmat átszelő törésvonalakat: a humor egyszerre volt agresszió és védekezés, üres szórakozás, a valóság elől menekülés egy formája, a valóság megismerésének és az önismeretnek egyik lehetősége és forrása. Majdnem mindenki harcban állt mindenkivel és majdnem mindenki viccelődött mindenkin. A magyar csúfolta a kisebbségit; az antiszemita nem érte be a nyílt erőszakkal, de gúnyt is űzött a zsidóból; a zsidó viccelődött a nem zsidón, és egy régi hagyományt követve, önmagán. A nincstelen, mi mást is tehetett volna, élvezte a gazdagok rövid ideig tartó kálváriáját; a zsidó középosztálybeli továbbra is jót szórakozott a „buta” arisztokratán és a „bugris,” vidéki és elszegényedett, úgynevezett „hétszilvafás nemesen”. A köznép kipellengérezte az arrogáns hivatalnokot, a katonatisztet, és papot; a modern vagy hitehagyott zsidó kinevette a konzervatív és ortodox hitsorsost, a cionista a túlbuzgó asszimilánst és a magyar nacionalistát. Az ortodox és neológ zsidó vezetők pedig nem győztek eleget szórakozni a cionisták kétszínűségén, akik a korabeli rossz nyelvek szerint állandóan útra készültek, de akkor még nem vették meg, és úgy vélték, nincs is szándékukban kiváltani a Szentföldre a hajójegyet. A háború utáni kor humoráról írt monográfiám lényegében társadalom- és mentalitástörténet. Mint erőszak-történelem sok szállal kötődik a fehérterrorról publikált könyvemhez, sok tekintetben folytatása annak. Milyen is volt az élet a háború utáni Magyarországon? Milyen volt szocialistaként, munkásként, kommunistaként és főképp zsidóként megélni a fehérterrort, a Tanácsköztársaság bukását követő pogromhullámot, a politikai és kulturális reakciót? Volt és maradt a trauma, a paranoia, az erőszakkultusz, a túlfűtött nacionalizmus, a sértett hiúság, és a revans utáni vágy mellett a magyar politikai kultúrában valami más, pozitívabb érték, egy szebb jövő irányában mutató tradíció, lehetőség vagy trend? Hogyan formálta át a trauma és az erőszak tapasztalata a kor humorát, különösen a magyar zsidó humort? Mennyiben különbözött a konzervatív és szélsőjobboldali, úgynevezett keresztény középosztály humora a liberális zsidó középosztály vagy a szocialista kötődésű munkások humorától? Hogyan manifesztálódott ez a másság, mik voltak a másság következményei? Ezek a kérdésekre próbáltam választ találni a könyv írása közben.

Miként értékeli emlékezetpolitikai szempontból, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében a fehérterror veszett gyilkosait nem átallják „népi hősökké” és „félreértett hazafiakká” kozmetikázni, ahogy azt Héjjas Ivánnal, Prónay Pállal és a Rongyos Gárdával kapcsolatban sokszor megteszik?

Talán a legegyszerűbb válasz a kérdésre az lenne, hogy a nacionalizmus (mint a nárcizmus egyik modern válfaja) nem ismeri, vagy ha igen, nem kedveli az önkritikát. A nacionalista egy elképzelt közösség, a nemzet nevében és ürügyén önmagát helyezi az élet és a figyelem középpontjába, nem ismer el más értékeket, vagy ha igen, az univerzális értékeket mindig alárendeli a nemzeti értékeknek és érdekeknek. A nacionalista ebben az olvasatban per definitionem jó ember lehet csak, ha követ is el, különösen a nemzet érdekében (tehát megbocsátható) bűnt, a bűntett nem teszi egészen mássá, vagyis gonosszá. A nemzet és a „faj” érdekében elkövetett bűn – Heinrich Himmler is ezt a logikát követte – valójában áldozat, a tömeggyilkos pedig mártír és szent. A zsidót és a szocialistát kínzó, vagy a kor szavával élve „elgajdeszoló” fehér tiszt a szélsőjobbos nacionalista szemében éppúgy hős az ellenforradalom idején, mint ma. A fehérterroristák rehabilitációja, a Horthy-kultusz felmelegítésével már az 1990-es évek elején elkezdődött és máig tart. Ugyanezt a trendet erősíti Tisza István, Szabó Dezső és Tormay Cécile kultusza, és közvetve erről (is) szólnak a Trianon-megemlékezések, a vörösterror áldozatainak tiszteletére tartott ünnepi beszédek és a felállított emlékművek. A rehabilitáció fő exponensével, a szélsőjobbos civil szervezetekkel ellentétben az Antall-kormány közvetve vett csak részt ebben a folyamatban. Nagyjából ez áll az egymást követő Fidesz-kormányokra is. Még a mai Orbán-kormány sem meri nyíltan bevállalni Prónay vagy Héjjas kultuszát.

A válasz arra a kérdésre, hogy miért nincs még ma sem (tudtommal legalábbis) Prónaynak állami pénzen emelt és a történelmi egyházak képviselői által megáldott szobra Budapesten vagy másutt, nem egyértelmű. A nyugati kormányok (amelyek között nem ritka az erősen jobboldali, sőt protofasiszta színezetű rezsim) véleménye, úgy gondolom, nem igazán foglalkoztatja Orbán Viktort, aki egyfajta perverz örömöt lel a „baloldalinak” és „liberálisnak” vélt nyugati közvélemény provokálásában. Az ok, amiért a mai politikai elit nem meri nyíltan bevállalni és teljes mellszélességgel támogatni a pogromvezérek és a baloldali – gyakran nem kommunista – aktivisták gyilkosainak a kultuszát, inkább a belpolitikában, és a rendszer lényegében keresendők. Az autoriter és kézi vezérléshez szokott politikai elit állami monopóliumnak tartja az erőszakot, és esze ágában sincs a civil szervezeteknek, szabadcsapatoknak átengedni az erőszakszervezetek feletti felügyeletet. Az Ukrajnában folyó háború, a Wagner-csoport története ezt a meggyőződést – más autoriter politikai reflexekkel együtt – valószínűleg csak tovább erősítette és erősíti. A magyar kormányfő, erről több beszéde is tanúskodik, viszonylag jól ismeri a modern magyar történelmet, és tudja, hogy mit jelentett az első világháború utáni káosz, és hogy milyen nehéz volt a példaképének vallott Bethlen Istvánnak megszelídíteni és rendszerébe fokozatosan beépíteni az anarchizmusra hajló szabadcsapatokat. A mai autoriter rendszer inkább az emberek közömbösségére, az előítéletek manipulálására, a nepotizmusra, a magyar társadalom megvesztegethetőségére, mintsem (a fasiszta rendszereket idéző) állandósult politikai mozgósításra épül fel. Ez persze változhat, egy polgárháborús helyzet, amitől az Isten óvjon bennünket, teljesen átrendezheti a lapokat és az emlékezetpolitikát. Nem kizárt, hogy egy még radikálisabb és még nyíltabban antidemokratikus, Nyugat-ellenes fordulat elvezet a fehér tisztek és a fehérterror nyílt és teljes rehabilitációjához. Egy ilyen tettel Magyarország teljesen kiírná magát a civilizált államok közösségéből. És ez már több lenne, mint fekete humor: ez maga lenne az új mohácsi vész.

Az interjú a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.