- „Túlságosan önkritikus a Szovjetunió nevében”

Dolmányos István 1968 nyarán kapott felkérést egy új, egykötetes, korszerű Szovjetunió története megírására, aminek annál nagyobb volt az aktualitása, mivel a témában magyarul hozzáférhető kézikönyv még mindig az Anna Pankratova által összeállított háromkötetes összefoglalás volt 1950-ből. A Kossuth Kiadó jól érezte az idők változását és nem véletlenül bízta meg azt a Dolmányos Istvánt, aki már hosszú idő óta tartott főkollégiumot az ELTE Bölcsészkarán és jegyzetet is írt a témából – ráadásul egykori tanítványai szerint igen szakszerűen. Glatz Ferenc, Izsák Lajos, Szász Zoltán és mások elmondása szerint kiváló előadó volt, akinek sokan látogatták az óráit, mert először beszélt őszintén, az igényelt részletességgel a sztálini kor törvénysértéseiről.

1968 egyszersmind az új gazdasági mechanizmusról is szólt és minden a körüli szellemi mozgásról, ami különösen izgalmassá teszi a korszak kulturális történetét. Mindez valamiféle hullámverése lehetett a nyugati forradalmi forrongásnak, amiként a „prágai tavasz” is. Nagyon is megfelelt tehát az általános reformhangulatnak ez a könyv, amelynek szerződését 1968. július 3-án írták alá. A szerző egy évvel később adta le kéziratát. Közben csapataink a Szovjetunióval az élén bevonultak Csehszlovákiába, a prágai tavaszból sosem lett nyár.

A Kossuth Kiadó által az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága részére később készített igazoló jelentésből az világlik ki, hogy igen problémásan alakult a kiadói munka. A könyvet Arató Endre, Kelet-Európa történetének kiváló kutatója (akinek egyébként nem a Szovjetunió története volt a szakterülete) bírálta, majd decembertől februárig tartó szerkesztési folyamat vette kezdetét, amelynek során számos ponton korrigálásra kérték a szerzőt, aki ezt rendre visszautasította. Tavasszal ezért újabb lektort bíztak meg Vass Henrik, a Párttörténeti Intézet igazgatója személyében. Végül úgy adták le nyomdába a kéziratot szeptember elején, hogy számos helyen önkényesen belenyúltak a szövegbe. („Általánosítottuk és rövidítettük a Sztálin személye körül kialakult kultusz és törvénysértések értékelését. Így például az 1937-38-as perek eredetileg kb. 4 oldalt tettek ki, ezt kb. egynegyedére redukáltuk. Ugyanígy kihagytuk a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos Sztálin hibájául felrótt törvénysértések döntő többségét, és a háború utáni törvénysértések felsorolásából is alig hagytunk meg valamit.”) A Kossuth szerkesztői igyekeztek tehát „gondosan” eljárni, de a biztonság kedvéért a második tördelt lenyomatot Óvári Miklós KB-titkárnak is elküldték ellenőrzésre.

Úgy tűnhetett megérte az így keletkezett egyéves csúszás. Amikor a kötet végül 1971 őszén megjelent, számos ismertetés, recenzió üdvözölte a magyar sajtóban, élén E. Fehér Pál november 7-i méltatásával a Népszabadságban. „Tárgyias hangvétele, okos elemzései, hallatlan adatgazdagsága – mind-mind olyan erények, melyek művét hosszú ideig nélkülözhetetlen munkává emelik." (Magyar könyv a Szovjetunió történetéről. Jegyzetek Dolmányos István munkájáról. Népszabadság, 1971. november 7., 13. o.) – írta E. Fehér Pál, aki igen tájékozott volt orosz- és más kelet-európai ügyekben és már akkor vezető reformkommunista újságírónak számított. Kevéssel fél évvel később aztán már magyarázkodó feljegyzést kellett írnia a Népszabadságot de facto irányító Rényi Péternek, majd április 11-én az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága elmarasztaló határozatot hozott a kötetről.

Mi történt ez idő alatt?

Dacára annak, hogy a könyvet a legmagasabb ideológiai szinten hagyták jóvá, a bizottság előkészítő anyagaiban található újabb keletű bírálatok már a hibákra tették a hangsúlyt. Lipkovics Károly, a Pártfőiskola tanszékvezető-helyettese szerint: „A könyvnek jobban kimunkált, markánsabban megírt, ideológiai és politikai szempontból is elfogadhatóbb részei főképpen az 1945 előtti periódusok ábrázolásában találhatók. A második világháború utáni szakaszok leírása mozaikszerű, vérszegény, helyenként pedig roppant gyönge. (…) Csak a szocialista építés alapkoncepciójának, a politika alapképlete helyességének az elismerése talaján vethetők fel a hibák, hatalmi túlkapások és súlyos fogyatékosságok, amelyek a szóban forgó periódusban kialakultak és fokozatosan erősödtek. (...) Dolmányos – bár utal a felbukkanó bonyodalmakra, s a vezetésben előforduló hibákra –, az 1959-1964-es években alkalmazott politikát minden részletében a XX. pártkongresszuson kialakított koncepció logikus folytatásának és alkotó továbbfejlesztésének tartja. Ennek a szakasznak a megítélésében a tények rovására gyakran érzelmi motívumok játszanak szerepet, s nem is derül ki világosan a könyvből, hogy 1964-1966-ban a Szovjetunióban miért volt szükség a politika több fontos részelemének a felújítására.” Lipkovics tehát lényegében a „hatalmi túlkapások” kontextualizálását és Hruscsov leváltásának okait hiányolta a kötetből.

Szabó Bálint, a Párttörténeti Közlemények felelős szerkesztője három fő probléma köré csoportosította ellenvéleményét: a mensevikek nem kellően kritika alá vont szerepére, a személyi kultusz túlságos időbeli kiterjesztésére, a „jugoszláv-kérdés” – jugoszláv szempontból – kelleténél empatikusabb megközelítésére. És végül: „Értékelése után nehezen érthető meg, miért került sor Hruscsov leváltására, s miért kellett harcot hirdetni a szubjektivizmus ellen 1964 októberében, valamint miért vált újra szükségessé a vezetés kollektivitásának erősítése. Hruscsov leváltásának ismertetésénél a szerző távolról sem olyan »objektív«, mint a sztálini személyi kultusz elítélésekor.”

Ezeket a véleményeket azok után kérették be, hogy az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága 1972. március 14-én „megbízza a KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályát, valamint a KB Agit. Prop. Osztályát, hogy vizsgálják meg: sérti-e politikai érdekeinket Dolmányos István: Szovjetunió története c. munkája, és Varga János felelős kiadásában megjelentetett „Sorsforduló” c. dokumentumgyűjtemény. A vizsgálat eredményét a két osztály terjessze elő az Agit. Prop. Bizottság április 11-i ülésén.”

Minden ezek alapján a két érintett MSZMP-osztály 1972. április 6-i jelentésében megállapította: „A könyv valóban okot ad politikai kifogásokra is:

- Az 1905-ös forradalom bemutatásakor különösen a mensevikek értékelése hagy kívánnivalót, elsikkad a bolsevikok és mensevikek közötti különbség, a nézeteltérések forrása.

- Leginkább kifogásolható a személyi kultusz, Sztálin tevékenysége és a törvénysértések több helyen történő tárgyalása, részletező leírása.

- A jugoszláv kérdést a szerző egyoldalúan úgy állítja be, hogy a jugoszláv kommunisták az 1948-at követő években maximálisan alkalmazkodni igyekeztek országuk adottságaihoz, de ezt az SZKP akkori vezetése nem méltányolta megfelelően.

- A könyv értékelése alapján nehezen válik érthetővé, hogy miért került sor 1964 októberében Hruscsov leváltására, s miért kellett harcot hirdetni a szubjektivizmus ellen, miért vált újra aktuálissá a vezetés kollektivitásának erősítése.”

Az ezt követő április 11-i Agitációs és Propaganda Bizottsági ülés mindezt megismételte, majd a következő döntést hozta:

„Az Agit. Prop. Bizottság állást foglal amellett, hogy bátorítani kell a szocialista országok történetének hazai kutatását. Szükségesnek látja viszont, hogy az illetékes könyvkiadók, állami és társadalmi szervek konzultáljanak megfelelő külföldi partnerszerveikkel a szocialista országok és testvérpártok történetével kapcsolatos alapvető művek megjelentetése előtt. Gondoskodni kell arról, hogy a műről a „Századok”-ban mértéktartó kritika jelenjék meg, amely méltatja az első ilyen jellegű kezdeményezést és utal a kötetben nem megoldott problémákra, illetve hibákra is. Az Agit. Prop. Bizottság a könyv betiltását nem tartja indokoltnak. A megjelent 10.000 példány lényegében elfogyott, a Kossuth Kiadó terjesztői hálózatában és raktárában található mintegy ezer példányt zárolják. Az Agit. Prop. Bizottság a könyv átdolgozott második kiadását egyelőre nem látja célszerűnek.”

Ha a párhuzamosan „futó” „Sorsfordulók” című kötet ügyét nézzük (Standeisky Éva írt róluk az ÉS 2003. dec. 16-i számában), amelynek szerkesztői pártfegyelmit kaptak és amelyet utólag betiltottak, Dolmányos István jól „megúszta” a következő formulával: „A Bizottság megállapította, hogy a könyvben a szerző a Szovjetunió történetének marxista igényű feldolgozását kívánta nyújtani, de néhány kérdésben vitatható és vitatandó álláspontot foglalt el.” Retorzió nem érte, a könyvét nem tiltották be, ami valljuk meg, különös is lett volna azok után, hogy Óvári Miklós engedélyezte azt. Arról nem is beszélve, hogy a szakmai és közönség fogadtatása kifejezetten pozitív volt.

De mégis: miért fogyott el hirtelen körülötte a levegő? A titok nyitjára egy 1972. január 26-i névtelen „Feljegyzés” derít fényt, ugyanabból az MSZMP állagból, amire aztán a bizottsági határozat is utalt. Idézzük ezt teljes terjedelmében:

„Kádár elvtárs az újságírók tanácskozásán aláhúzta, hogy 1919-et nem helyes egyrészt-másrészt értékelni, nem helyes, ha a nagy történelmi jelentőségű eseményt az elkövetett hibák felsorolásával mutatják be. Üdvözlik ezt a nézetet és szeretnék, ha a Szovjetunió történelme értékelésénél is ilyen alapállással értékelnének, akik a SZU-ról írnak. Dolmányos mikroszkóppal szedte össze az elkövetett hibákat, amelyek külön-külön igazak, de így bemutatva tendenciózus megközelítése a történelmi eseményeknek. Tudomásuk szerint a szerző nem konzultált szovjet történészekkel. Ha SZU-ban más országgal kapcsolatos anyag jelenik meg minden esetben felkeresik az adott ország illetékeseit és egyeztetik a kérdéseket. A könyv tartalmaz olyan részeket, amelyek a jelenlegi Központi Bizottság munkájának bírálata. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy ők, az SZKP minden alkalommal az adott ország pártjának határozatai alapján foglal állást. A Népszabadságban megjelent kritika nagyon feldicsérte a könyvet és a szerző módszerét, azt ugyanis, hogy nem mai szemmel, hanem az adott történelmi események tükrében az akkori idők szemüvegén keresztül vizsgálta a történteket. Ez a megállapítás nehezen lenne védhető. A kritikában hivatkoznak szovjet történészre, csak arról feledkeztek meg, hogy Veszelovszkijt éles kritika érte helytelen egyoldalú történetszemlélete miatt, s hogy nem a SZU-ban él, valahol Nyugaton ágál a SZU ellen.”

Az idézett jelentést a moszkvai követség juttatta el a Pártközponthoz és Leonyid Moszin, az SZKP Külügyi Osztálya alosztályvezetőjének szavait tolmácsolta. És a magyar fél nem engedhette meg magának – különösen azután, hogy Brezsnyev februárban 25 órán keresztül oktatta Kádárt a magyar helyzetről –, hogy ignorálja a szovjet panaszt, annak minden képtelensége ellenére. (A „Nyugaton ágáló” Sztyepan Veszelovszkij akadémikus például, akire E. Fehér Pál jó érzékkel hivatkozott, ekkor már rég halott volt, korszakos műve 1963-ban posztumusz kiadásban jelent meg.) Abszurd volt továbbá már akkor is tudományos berkekben az az elvárás, hogy minden Szovjetunióval kapcsolatos kérdésben előzetesen konzultáljanak a szovjetekkel. Az azonban kétségkívül normává vált, hogy amit a szovjetek nem írnak le magukról, azt nem illik (szabad) másoknak sem bolygatniuk.

Az idők változtak. 1972-ben már nem szívesen olvasták a szovjet hivatalosságok például a következő sorokat országuk történetéről: „Sztálin, ahelyett, hogy megmaradt volna az elvi eszmecserénél, mérhetetlenül felnagyította a nézeteltéréseket, és semmivel sem indokolható módon, hatalmi szóval kívánta eldönteni a vitát. Személyi manőverekkel kísérletezett a jugoszláv párton belül, majd megszakította a normális állam- és pártközi kapcsolatokat. Az SZKP akkori vezetősége nem méltányolta megfelelően a jugoszláv kommunisták törekvését, amellyel maximálisan alkalmazkodni igyekeztek az országuk adottságaihoz. 1949-ben és 1950-ben, Sztálin nyomására, a Tájékoztató Iroda imperialista ügynököknek, kémeknek, sőt fasisztáknak nyilvánította a JKP vezetőségét, azt állítva, hogy Jugoszláviában megszűnt a szocializmus.” (Dolmányos István: A Szovjetunió története. Budapest, Kossuth Kiadó, 1971, 423. o.) De a saját, XXII. kongresszusuk túlságosan dicsőítő értékelése sem számított már politikailag korrektnek: „A XXII. kongresszus egész tevékenységét a forradalmi újítás hatotta át. Az alkotás szelleme győzedelmeskedett a konzervativizmus maradványai felett. A politikában vereséget szenvedett a személyi kultusz, a gazdasági életben a szubjektivizmus, a technikában a távlattalan rutinmunka, az elméletben a dogmatizmus, végül a propagandában a betűrágás.” (I. m., 466-67. o.) Mindez pedig azzal függött össze, hogy Brezsnyev éppen, hogy nem Hruscsov folytatásaként tekintett magára. Mondhatnánk, Dolmányos István „egy brosúrával” lemaradt, amikor mintegy kritikát megfogalmazva, ekként értékelt: „Főleg az okozott problémát, hogy a felmentésről szóló közlemények nem utaltak Hruscsov érdemeire.” Mentségére szolgált – a szó szoros értelmében –, hogy ezeket a kremlinológiai „finomságokat” láthatólag a magyar politika vezetői sem azonnal értették (vagy akarták érteni).

Az idő tájt – Dalos György szíves közlése szerint – a Kossuth Kiadó környékén terjedt egy városi legenda. Hogy tudniillik Aczél György azt találta mondani Sík Endre Vihar a levelet... című memoárja betiltása kapcsán: "túlságosan önkritikus volt a Szovjetunió nevében". És ugyan ezt nem hangoztatták Dolmányos esetében, de a fentiek ismeretében neki sem volt más hibája. Dolmányos István életének ezt követő, korai haláláig tartó két évtizede arról szólt, hogy e „hibáját” mégis minden erővel igyekezett korrigálni. De ez már egy másik történet.