A történelem egyik legizgalmasabb kérdése: vajon mit és mennyit értünk meg egy sok évszázaddal előbb lejegyzett, kinyomtatott szövegből? S egyáltalán: támad-e kétségünk afelől, hogy helyesen értelmezzük-e, vagy természetesnek vesszük: azt jelenti, amit mi a XX-XXI. századi modern korunkban megértünk belőle? Különösen érdekes ez, ha az első magyar nyelven írott önálló történeti munka legnépszerűbb királyunkról, I. Mátyásról szóló trufáját vizsgáljuk meg ebből a szempontból. Méghozzá azt, amelyiket vagy kihagytak az utóbbi 125 évben közölt gyűjteményekből, vagy elferdítve, s persze magyarázat nélkül közöltek.
Ahhoz azonban, hogy megértsük az idézendő ötödfélszáz éves szöveget, először tisztáznunk kell a trufa fogalmát és műfaji sajátosságait. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint eredete az „olasz truffa ’csínytevés, kópéság, tréfás történet’…, a trufator ’tréfacsináló’, aki egy személyben hőse és előadója is a tréfának: humoros prózai orális műfaj”. A trufa lényege ezenfölül a gyors, elmés, minél távolabbi elemeket egymáshoz társító és egybeolvasztó kérdés-felelet párbaj, amely nem véletlenül nyers, vaskos vagy trágár, hanem éppen azért, mert ez a korban önmagában is a humor forrása. Bizonyos, hogy a királyi asztalnál is büntetlenül elhangozhattak trufák, de igazi merész szellemességet – Mátyás legendás bolondján kívül – aligha sokan mertek maguknak megengedni. Nem így a talpraesett szegény ember…
CHRONICA EZ VILAGNAC YELES DOLGAIROL – ez áll a szerző, Székely István könyvének címlapján, mely azt is tudatja, hogy Krakkóban, 1559-ben nyomtatta Striykoviai Lázár. E mű 219 b és 220 a oldalán találjuk a MATHIAS KIRALYNAK EGY TRUFAJA cím után a következő történetet.
„Máthiás király egy üdőbe mene ki az urakkal az mezőre múlatni, és meg látván egy embert, hogy Budára menne, szágulda hozzá csak őmaga, mondá: »Bátya, hová míg[y]?« Mondá az, »Budára«. Mondá esmét neki: »Hová viszed a’ ludat?« Mondá erre az ember: »A’ Szekszárdi Apátúr házasult meg, a’ kurva anyádot vötte, és ím, oda a’ menyegzőbe viszem a’ ludat.« Maga az ember nem viszen vala ludat, hanem csak megőszült vala. A király ezt hallván mondá esmét néki: »Efféle aghebet nálunk holddal vetnek.« Mondá erre az ember: »Nálunk is vettettek vala, de töb[b] ki nem kéle benne az ageb atyádnál.« A’ király ezt hallván, nag[y] örömmel az urakhoz fol[y]tata, és meg beszéllé nekik, mint járt volna a’ szigíny emberrel.
Azonba, hogy múlattak volna, meg térének Budába, és a’ király nem nyukhaték addig, mígnem a piacon meg keresé a’ szigíny embert, a’ kivel az úton beszéllet[t] vala; és meg tapogatván a’ lónak a farát, a’ kin az ember ül vala, mondá néki: »Bátya hogy adod e’ tarka kamokának singét?« (Vala pedig az ember lova üsti.) Az szigíny ember mihel[y]t ezt hallá, ottan hátra fordula, és fel fogván a’ lónak a’ farkát, mondá a’ királ[y]nak: »Jer bé, atyámfia, a’ boltba, meg árulok veled!« Kit hogy halla a’ király, bévivé a’ szigíny embert a’ várba, és örök szabadságot ada néki, meg ajándékozván ennek felette őtet. E’ féle trufái sokak vadnak a’ Máthiás királ[y]nak, kikről én most töb[b]et nem írok."
Valljuk be töredelmesen: nem értjük sem a trufát, sem a tréfa lényegét, azt pedig végképp nem, miért találta a király mindezt olyan szellemesnek, hogy a szegény embert ne csak felszabadítsa közrendű állapotából, hanem még meg is ajándékozza. Nem tudjuk, mitől lett indulatos a ló gazdája, s miért válaszolt olyan nyersen egy számunkra alig érthető évődésre trágár módon.
Az egész helyzet kulcsa a zárójeles megjegyzésben rejlik: „Vala pedig az ember lova üsti.” Az utolsó szó, mely talán török eredetű, s azóta kikopott nyelvünkből, annyit jelent: tarka. A magyarság szókincséből oldalakat lehetne megtölteni a különböző lószínekkel és -árnyalatokkal, de erre nem volt saját szavunk. Ez egyrészt jelezte, mennyire ritka lehetett a jelenség, másrészt, hogy a korabeli emberek számára bizonyára ingerlően nevetséges is volt. Margalits Ede a Magyar közmondások és közmondásszerű szólásokban is erre utal: „Tarka lótól, vemhes szamártól nem vesznek vámot” és „Tarka lótól, gondolattól nem fizetnek vámot”. Könnyűszerrel magunk elé képzelhetjük az atyafit, aki el szeretné adni a lovát, de míg a vásárba ér, mindenki lován, s rajta köszörüli a nyelvét. Ennek ellenére az első, még tisztes megszólításra (Bátya, hová mégy?) szűkszavúan válaszol (Budára), noha már sejti a folytatást. A „Hova viszed a ludat?” nem a lóra vonatkozik, hanem az ő fehér hajára, ősz fejére. Ma már nem érezzük a sértés súlyát, de egykorú bizonyítékunk a gúnyszó elterjedtségét és erejét is mutatja. Ilosvai Selymes Péter – Arany által használt – műve, Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedetiről és bajnokságáról való história (Debrecen, 1574) így szól:
„Mikoron feljuta Tholdi jó Budára, / Jó Lajos királynak fényes udvarába, / Ifjak tekintének ő vén szakálára, / Egyik az másiknak csúfságba így szól vala: // »Ez ember, azt vélem, régenten molnár volt, / És az lisztes zsákot fejéhez verték volt.« / Másik vitéz monda: »bezzeg nem molnár volt, / Nem látod-é inkább, hogy ez régen halász volt? // Apró halacskákot merőn ez elnyelt volt, / Halaknak teteme állán kiütött volt.« / Tholdit az harmadik megszólította volt: / »– Hallád-e te, bátya! –Tholdinak azt mondja volt. – // Malaczot királynak elébb hoztak vala, / Látom ludat hoztál az is kedves nála.« – / Az vén Tholdi Miklós ezt hallgatja vala, / Mondhatatlan igen ezen megbúsúlt vala. // Hét tollú buzgánya köntösujjban vala; / Köntösujjal kiket az hol érhet vala, / Ottan ez világból az kimúlik vala, / Még királyhoz juta, addig hárma meghala.”
Toldi tehát még halállal büntetett, a szegény ember valóságos retorikai és logikai bravúrral, ötszörös (!) paradoxonnal válaszolt: „A Szekszárdi Apátúr házasult meg, a kurva anyádot vötte [el], és ím, oda a menyegzőbe viszem a ludat.” Ebből négyet most érdemes megfejtenünk, egyet pedig írásunk végén. Apát természetesen nem házasodhat meg. Úr (nem tudja róla, hogy király) nem lehet kurafi, kurva fia, tehát törvényen kívüli – ennek kijelentéséért ekkor halálbüntetés járt –, de a közmondásban „Kurva az anyja rossz embernek”, aki például másba beleköt, és őt ok nélkül sértegeti. A nem létező lakodalomba nem mehet a meg sem hívott öreg, s végül, ha már megy, a szekszárdi apát miért Budán tartaná a lakodalmát?
Nem csoda, ha a bölcsekkel társalgó Mátyás meglepődik az egyszerű ember találó rendreutasításán, épp ezért teszi további próbára. „Efféle aghebet nálunk holddal vetnek.” Az agg eb (vén kutya) vaskos gyalázkodás – a király vissza is kapja – de mit jelent a holddal vetés? A Wikipédia szerint „Az első hold trimeszter ideje a legjobb fázis (…) vagyis ideális az idő a brokkoli, a paradicsom, a bab és a tök ültetésére”, de Kolumbusz útja előtt és a helyzetből következően csak a tök jöhet szóba. A frappáns replika nem marad el: „Nálunk is vettettek vala, de töb[b] ki nem kéle benne az ageb atyádnál.”
Feltevésünket a lószín különösségéről igazolja a király visszatérése, mert a népes vásár egyszerű ruhái helyett bízvást a tarka lovat kereshette. A kérdés („Bátya, hogy adod e tarka kamokának sing[j]ét?”) ismét provokatív, mert egyrészt a kamuka különleges szövet, de teveszőrből (esetleg gyapjúból) készül, tehát annak a lónak ismételt leszólása, melyen gazdája még mindig nem tudott túladni. A válasz a ló farkának felemelése után ismét szellemes: „Jer bé, atyámfia, a boltba, meg árulok veled!” A vége az alkuról világos, az elejének pedig Erdélyi János a Magyar közmondások könyve fejti meg az értelmét: „Bujj a lóba, hallgass.”
Kardos Tibor a trufáról írt 1955-ös tanulmányában kifejti: „Bonfini nem egy helyütt emlékezik meg arról, mennyire gyönyörködött a tréfacsinálásban… »A király nemcsak tréfakedvelő, de maga is minden csínyre kész.«” Ennek példája ez a trufa, mai szóval ugratás, csípős tréfa, amelyről azt tartják: az egyetlen magyarul fennmaradt Mátyás-történet, amely gyaníthatóan saját korában keletkezhetett, bár ezt mindeddig senki nem tudta bizonyítani.
Erre az ötödik paradoxon feloldásával nyílik alkalmunk. Vajon a száznál jóval több apát közül miért éppen a szekszárdit, hihetőleg Álmosdi Csire Zsigmondot választotta a szegény ember a furcsa házasítás céljára? Meglepő módon az apáttal többször összekülönböző pécsi püspök, Janus Pannonius ad erre választ egyik epigrammájában – Weöres Sándor míves fordításában.
A vallásossága miatt önmagát kiherélő szekszárdi apáthoz
Ó te, kivágva heréid, tőled két nagy ajándék
Szállt az egekbe minap, istenes édesatyánk.
Áldozatod meglátva, kacagtak az égi szüzek mind
S a Jupiter-kastély hars nevetésre fakadt.
Szólt Jupiter, hogy az elméd kellene csak kiherélni
S illetlen részed farkasok étke legyen.
Mit is mond Máté evangélista? „(…) olyanok is vannak, akik saját maguk döntöttek úgy, hogy alkalmatlanok lesznek a házaséletre a mennyek királysága kedvéért. Aki el tudja fogadni ezt a tanítást, fogadja el!” Nem csoda, ha Mátyás értékelte a csavaros választ, s szabadsággal jutalmazta a szellemes szegény öreget.