Közeli barátoknál időztem minap, s azért hangsúlyozom a „közeli” szót, mert ilyen esetben mások a határok, a hűvös udvariaskodás helyett a lassú beszélgetések, félszavak, s olykor a csípős megjegyzések is beleférnek egy-egy ilyen találkozásba.
Húst sütött a családfő, s ketten néztük asszonyok, ahogy precíz alapossággal, míves gondoskodással, már-már mértani előre tervezéssel, majd mesteri kivitelezéssel összeállt az egyébként egyszerű tűzdelt tarja. Vagyis egyszerű lenne, ha mi sütnénk, állapítottuk meg később, de így inkább
érdeklődve néztük, mintha színházi páholyban ülnénk, vagy még inkább a színpad előtt, jó közelről, alaposan kielemezve, hogyan főz a férfi.
Először is a tarját, amit persze a hentesnél vásárolt, szinte téglatestre formázta, leszedte róla a zsíros részeket, majd szépen maga elé helyezte egy vágódeszkára. Ezután elővette az előre keményre kifagyasztott házi szalonnát, és szinte vonalzóval kicentizve egyforma hosszú szeleteket vágott belőle, amit aztán – és itt már fejben tényleg elővette a vonalzót – három csíkba szabdalt. Mindegyik csík keresztben átérte a húst, sőt, nemcsak átérte, kicsit túl is lógott rajta. Következett a „műtéti művelet”: egy hegyes, éles, kifejezetten erre a célra vásárolt késsel átszúrta a húst, ujjával aztán a bemeneti nyílást kimélyítette, majd – ó, uram, ne hagyj el! – egy hosszú orvosi csipeszt vett a kezébe, felcsipantotta vele a szalonna egyik végét, majd gondosan áttolta a húson, az előre kialakított nyíláson keresztül. Ami a végén kilógott, azt szépen levágta, egy vágódeszkára helyezte, és közölte: ezzel fog majd megágyazni a húsnak a sütőtálban, nehogy lekapjon az alja. A fokhagymákat hasonló műgonddal mélyesztette a márványos húsba, itt is előre kiszámolva fejben, hány négyzetcentiméterre essen egy gerezd, hogy mindenhol jól érződnek majd az ízek. Paprikát vágott, három színűt, pirosat, sárgát, és zöldet, ez adja majd a plusz ízt a húsnak, az esetleges sósságát meg pár szem krumplival veszi majd el, amit a végén a kifolyt szaftos zsírba helyez.
– Nem pirítod körbe, mielőtt beteszed a sütőbe, hogy a kéreg alatt benne maradjon a szaftja meg az íze? - kérdeztem, de erre olyan arcot vágott, mintha azt firtattam volna, miért nem tesz kovászos uborkát a tejbegrízbe? Közölte aztán, hogy neki saját szisztémája van, amit többszöri kísérletezés után fejlesztett ki, s nem olvasott el hozzá egyetlen receptet sem, nehogy befolyásolja a gondolatmenetét. Kérget legfeljebb a végén süt rá, mondta, de addig legalább tíz órán keresztül lassan párolja, megvan a fejében, hogy hány óránként emel, majd csökkent a hőfokon, mennyit pihentet, és mikor vághatjuk fel először a műremeket.
Amikor aztán elővett egy pumpás végű folyadékfelszippantót, amit ő egyszerűen csak „fufu”-nak nevezett és bejelentette, hogy ezzel fogja előbb felszívni a szaftot, majd körbe locsolni vele a húst, asszonytársammal összenéztünk, és megállapítottuk: a főzés nem gyerekjáték, s az lesz a legjobb, ha mi lemegyünk a tópartra fürdőzni és vadkacsákat nézegetni egy kicsit.