Szögezzük le mindjárt: kollégát, csapattársat, játékost nem csókolunk szájon, az arcát satuként szorítva a kezünkkel, a legnagyobb ünneplés hevében sem. Ahogy tette a Spanyol Labdarúgó Szövetség elnöke, Luis Rubiales, aki a vb-győzelmet követő éremátadón Jenni Hermosót, a válogatott csatárát kapta szájon, akár egy arcfaló Alien. Majd azt állította, konszezusos csók volt, holott Hermosónak láthatóan nem volt választása. A védekező helyzetbe kényszerített támadó utóbb azt mondta: „nem tetszett, de hát mit tehettem volna?” Szerencsére sokan gondolták, ha már ez a botrányos eset megtörtént, lehet és kell is tenni ellene. Az edzői és a technikai stáb tizenegy tagja állt fel eddig, a játékosok bojkottot hirdettek, a FIFA átmenetileg felfüggesztette Rubialest, aki boszorkányüldözést kiáltott – csakhogy a boszorkánynak bélyegzett ártatlanok többsége nő volt, akiket sokszor csak azért küldtek máglyára, mert nem tűrtek engedelmesen a patriarchátusnak.
Az egykor szigorú katolikus erkölcseiről, az inkvizícióról meg a macsóizmusról ismert Spanyolország az elmúlt évtizedekben épp haladó szellemiségével tűnt ki Európában – például engedélyezték az azonos neműek házasságát, bevezették a menstruációs szabadságot, bocsánatot kértek a boszorkányüldözésekért. Ettől még a patriarchátus létezik, mélyen beágyazva a társadalomba, és időnként visszaköszön ilyen nyilvános, szakmai környezetben különösen kirívó gesztusokban.
A női labdarúgásnak évtizedek kitartó munkájába került elérni azt a népszerűséget és elismertséget, hogy ma már a mekis gyerekmenübe is női játékosok focikártyái kerülhetnek, így a kisfiúk és a kislányok egyaránt megtalálhatják köztük példaképeiket. Ám az ilyen botrányok világítanak rá, a nőknek a pályán kívül is extrán kell teljesíteni, hogy ne kezelhessék őket másképp, mint a férfiakat. Ma még férfiuralom van a szövetségekben is – egy részük vastapssal éltette a lemondást megtagadó elnököt, ráadásul perbe fognák a „hazugságokat terjesztő” Hermosót –, Rubiales után leginkább is őket kellene megdönteni.