- Lázár Bence András: Máskor meg éppen

valami szépről szoktam beszélni.
Hogy a kápolnák mögött máshogy
kel fel a nap. Hogy a macskák éjszaka
összeverődnek, de magányosak.
Hogy a tér a műemlékeivel egy
történet része. Hogy a felfoghatatlan
semmiből mégis valamit felfogunk.
Ilyesmik.

De most úgy vagyok magammal,
veled, mint kikötőkben az ócska
kis városok, télen. Mint a pap,
aki egész egyszerűen rövidet
vesz a gyorsbüfében. Mint a lakatlan
házak udvarában egy éhező macskahalom.
Mint a tér műemlékeivel egy fesztivál után.
Mint a felfoghatatlan semmi,
felfoghatatlanul.

Máskor meg éppen valami szépről
szoktam beszélni. Neked, bárkinek.
Hogy mondjuk a bőröd, mint
egy barlang vize. Hogy mondjuk a szád,
mint a vulkánok tövében a levegő.
Hogy mondjuk, a szemedben tükröződik,
egy platánsor, ősszel, hidegben.
Ilyesmiket.

De most úgy vagyok magammal,
veled, mint állni egy veranda kövén
és csak kibírni a vihart,
amiben csak annyi van,
amiben csak annyi van,
mint testet a falhoz szorítani.

Máskor meg éppen valami
más jut eszembe. A felfoghatatlan
nagyból a semmi, felfoghatatlanul.