Ki kell-e tartani Ukrajna mellett?

Megvan a veszélye annak, hogy kifárad a Nyugat Ukrajna megsegítésében, de ezt nem szabad megengedni. Meg kell értetni a közvéleményekkel, hogy téves feltételezéseken – vágyálmokon – alapult a gyors ukrán katonai siker lehetősége, továbbá azt, hogy ez befektetés a jövőbe. Putyin komolyan gondolja a Szovjetunió feltámasztását katonai eszközzel, ezért a demokráciáknak fel kell készülniük arra, hogy ismét hosszú szembenállás kezdődik. S legyünk cinikusak, de realisták: sokkal olcsóbb a „piszkos munkát” elvégző Ukrajnát segíteni minden erővel, mint ismét állig felfegyverkezve várni, hogy a győzelmi mámortól megittasult cár elvtárs folytassa a hódítást.

Megrekedni látszik a nyári „nagy” offenzíva, amelytől a demokratikus világban – nálunk a Fideszen kívüli hazafiak körében – azt várta a közvélemény és a politika is, hogy gyorsan elhozza a háború lezárását, az újszovjet birodalmi kísérlet bukását. S noha a büntetőintézkedések igenis – búvópatakként – éreztetik hatásukat, vágy vezérelte remény volt a rapid katonai siker. Elsősorban azért, mert Ukrajna átállt a nyugati hadászati gondolkodásra, amelyben legfontosabb a minél kisebb emberveszteség, elsőrangú „vas” kellő mennyiségben pedig ennyi idő alatt nem szerezhető be. Különösen úgy nem, hogy a kormányok még mindig azon vitatkoznak, hogy odaadják-e a korszerű vadászgépeket és a legmodernebb légvédelmi felszerelések tömegét. Így aztán bármekkorák is az orosz veszteségek (amerikai becslés szerint brutális, háromszázezer körüli halott és sebesült, ami húszszorosa a tízéves afganisztáni kalandénak), az ágyútöltelékként odavetett embertömegből van bőven. De azért lássuk az eredményt is: már szó sincs terjeszkedésről, erejükből csak védekezésre futja.

A közvéleménynek is meg kell értenie, hogy Putyin felmondta a ’90 utáni összes szerződést, magát a közösen létrehozott békés rendet, és nyíltan meghirdette a brezsnyevi érdekszféra-igény visszaállítását. Elmondta, újságban leírta. A demokráciák válasza nem lehet más, mint akár leporolni a George F. Kennan személyéhez kötött visszaszorítás politikáját (a Truman-elvet), persze a mához igazítva. Nyugaton kísérleteztek más, népszerű ötlettel, az eredményt látjuk: az opportunista merkeli Ostpolitik tavaly februárban látványosan omlott össze (amiként Hitler „megbékítését” illetően is Churchillnek volt igaza).

Négy évtized folyamatos fegyverkezésébe végül a szovjet rezsim bukott bele, mert nem bírta a GDP inkább 20 százalékára, mint kevesebbre rúgó katonai kiadást. Az USA ennek harmadát-negyedét költötte el, de ez így is irgalmatlanul sok pénzt vett el a demokráciáktól. Ukrajna másfél év alatt körülbelül 150 milliárd euró segítséget kapott, az Egyesült Államok és az EU ennek kétharmadát állta, amiből a katonai donáció 50-55 milliárd lehet. Ez töredéke az országcsoportok katonai kiadásainak, az USA-é évente 800-900 milliárd dollár. Ha békét akarunk, Putyin képességét kell letörni arra, hogy háborút viselhessen. Ezt, sajnos, csak erővel lehet elérni. A birodalom már most bőven négy százalék felett költ a hadseregre (USA: 3,5), ami becslések szerint 280 százalék növekedés 2022-höz képest, de a valóságos adat ennél bizonyára sokkal-sokkal nagyobb.

Dermesztően hangozhat, de nem látszik más út, mint gazdaságilag „visszabombázni” őket évtizedekkel, hadseregüket pedig minél nagyobb mértékben pusztítani. Előbbit teszik meg a büntetőintézkedések – ha betartják ezeket -, utóbbit pedig ukrán barátaink végzik el. Egyik se maholnap fog bekövetkezni, ezért türelemre és állhatatos segítségre van szükség. És a társadalmakkal ezt őszintén meg is kell osztani. Mert még a magunkfajta eredendően baloldaliaknak is be kell látniuk: az egyébként rémes Ronald Reagannek a szovjet imperializmus megítélésében tökéletesen igaza volt.

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.