A fikció egy őszinte, igaz dolog. Probléma mindig a valósággal van. Álmesékről nem tudunk, csak álhírekről. Egy történet sohasem csap be, tényregénnyel vagy dokumentumfilmmel viszont gyakran előfordul. Egy vallásos mitológia misztikuma, szimbolizmusa üzenhet valami érvényeset, de ha valóságként prédikálják, jobb elhagyni a templom falait. Óvakodjunk hát a valóságos történetektől! Jelenkori médiavilágunkra lefordítva: Óvakodjunk a valóságshow-któl.
Felkiáltójel nélkül, mert hát azért döntően szórakoztatóipari termékekről van szó, amelyek mintha épp az igénytelenséget kezelnék cinikusan, csúfot űzve a nézőkből, mondván: nektek bőven elég, ha embereket bámultok valós szituációkban. Nem érdemeltek meg egy jól felépített emberi történetet. És ez így rendben is lenne. Valami játékos feladathoz vagy szokatlan helyzethez odaszórnak néhány utcáról vagy bárhonnan behívott típust, aztán majd csak kisül belőle valami. Kis kommersz happening, hülyéskedés.
De valamiért a realityk többsége szeret komoly arcot ölteni. „Itt a lét a tét”, itt most valaki megtalálhatja élete párját, a résztvevők között kialakuló kapcsolatok elképesztő lelki mélységeket tárnak fel. Minden döntésnek pokoli súlya van. De vajon miért szégyen a könnyedség, az igazi játékosság? Igaz, a keretek, a műsorvezetők közönségesség határán mozgó harsánysága, a stilizált igénytelenség jelez valamit a vásári jellegből, mégis szeret úgy megjelenni, hogy csupán oldja a drámaiságot, a szereplőkön lévő pokoli terheket.
Egy hanyagul odavetett valóságshow-ban azért ez sem olyan zavaró. Annál idegesítőbb a műfaj hamissága, mikor egy műsor kifejezetten igényesen van megcsinálva. Utóbbiak közé tartozik az HBO Magyarország új produkciója, A híd is. Festői helyszín, Erdély, a mesterséges Bélesi-tó és környéke, amelyben lubickol a kamera, hol turisztikai dekorativitással, hol atmoszférateremtő felfedezőkedvvel. A szerkesztők jó tempóban követik az eseményeket, nem ragadnak le nyúlós lelkiző beszélgetéseknél, nem építenek románcszövevényekre. Nem provokálnak vulgaritást, fegyelmezetten kitartanak a fővonal mellett. Egyszóval, mestermunkáról van szó, a műfaj egyik ritka ízlésesen elkészített produktumáról. Ez azonban csak még jobban kidomborítja azt az alapvető hamisságot, mesterkéltséget, amely a realityket jellemzi.
Amit látunk, ezúttal is kreált valóság. Vagyis játék. Amelyben a szereplők viselkedését világos szabályok és egy határozott cél szabja meg. A híd esetében néhány embernek két és fél hét alatt fel kell építenie egy 250 méter hosszú úszóhidat a tó jelzőtornyáig. A győztes 30 millió forintot kap. Itt azonnal egy ellentmondásba botlunk. Hogyan lehet egyéni győztese egy kollektív erőfeszítésnek? Majd felbukkannak további furcsaságok. A csapat vezetőt választ, akit azonnal arra utasít levélüzenetével az események moderátora, Magyarósi Csaba, hogy küldjön haza két embert. Gyakorlatilag az összerázódó ismerkedés után. Nem sokkal később két játékos kerül súlyos döntés elé: vagy elviszik társaiknak a híd tervrajzát, vagy csak a segítőeszközök lelőhelyét osztják meg velük, és kapnak a fődíjból 2-2 milliót. (Érdekes módon, a nyilván nagy népszerűségre vágyó két színész résztvevő, Noé Viktor és Varga Ádám az utóbbi választja, vállalva a közönség előtt a morális megbélyegződést.) A hídépítéshez leginkább konyító Tölgyesy Csaba tervezőmérnököt kiszavazzák maguk közül a táborlakók, neki és sorstársának 3-3 milliót kínál a moderátor a fődíjból némi szabotázsért. Aminek lehetőségére valaki fel is hívja a többiek figyelmét (Nem kéne kint hagyni a szögeket!). A hídépítés feltételeit a moderátori üzenetek váratlanul hol nehezebbekké, hol könnyebbekké teszik. A befejezésre, jóval a határidő letelte előtt, 1 óra marad csak. Majd kiderül, maguknak a játékosoknak kell megszavazniuk, ki kapja a fődíjat, ami már csak 20 millió. Miután ezen is túlesnek, a boldog, sírással küszködő győztest Magyarósi megkeresi, hogy éppenséggel adhatna a többieknek is valamennyi pénzt – ha akar. Akart.
Mindez nagyon problémás. Hiszen ha egy játéknak folyamatosan változnak a szabályai, és a cél, a fődíj összege sem biztos, akkor az nem játék. Így a résztvevők sem játékosok, akik a kreált valóságban természetesen viselkedhetnek és alakíthatják azt, hanem lényegében manipulált, az irányítók akaratának kiszolgáltatott emberek. A cél nem az, hogy nyomon kövessünk egy játékot, beleéljük magunkat egy híd összetákolásának valós folyamatába, hanem hogy feszültségek keletkezzenek a játékosok között, hogy kialakuljon valamiféle fikciós, lebilincselő dramaturgia. Hogy ne üljön le a valóság! A csalást pedig álszent, patetikus moralizálással leplezik, mintha egy ideális közösség megteremtéséről lenne szó. A végeredmény persze nem kártékony, nem erkölcsromboló, csak hazug. Hiteltelen, valóságidegen. Az üzleti élet versenyének működését, annak viszonyait emberségesre, akár szolidárisra fényező üzleti termék. Nem véletlenül született már olyan igaz, fikciós sorozat erről, mint a Nyerd meg az életed.
