Ások. Sőt: kiások. Nincs könnyű dolgom, mert a föld száraz, de még a nagy esők előtt ki kell szedni a krumplit a földből, óvatosan belemélyesztve a magaságyásba a háromágú ásóvillát, hogy lehetőleg minél kevesebb bevágott, kettéhasított „selejtet” okozzak. Nem segítenek a kikandikáló szárak, nem egyeltünk, nem kapáltunk, rábíztuk a természetre, küzdjön meg egymással gyom és kultúrnövény, bár azért hogy a verseny mégse legyen annyira egyértelmű, csendes esők után kirántottunk néhány szőrös disznóparéjt, gyermekláncfüvet, s a virágágyásból valahogy idevándorolt hamvas nyuszifület.
Lám, még egy csodás napraforgó is kinőtt az egyik sarokban, nem hiába etettük egész télen a madarakat, ahogy a kőrisen lógó kis magtárakból a csőrükben szállították a szemeket, elejthettek jó néhányat. Kertünkben itt is, ott is előbukkantak az izzó napsárga fejek, mintha félig-meddig tudatosan vesztették volna el a cinkék, süvöltők, verebek és tengelicek a magokat, hogy aztán nyár végén újra belakmározhassanak.
Korábban sosem kellett krumplit ásnom, gyereknek ilyesmi nem dolga, a kamasz meg később már messze kerüli a földeket, még ha a megfáradt nagyszülőknek segíteni amúgy becsületbeli ügy volna is. Nyomom le a villát találomra, ott, ahol a korábban elültetett gumót sejtem. Elsőre semmi. Odébb tolom, kifordítom újra, peregnek ki a krumpliszemek, négy-öt nagyobb, öt-hat kisebb. Elragad a játék öröme. Olyan ez, mint régen, megtalálni a homokban felejtett műanyag ásót, almaformát, melegebb napokon a gyerek zokniját, sildes sapkáját. Vagy mint a modern kori régészeti játékok, amikhez külön adnak apró csontvázakat, lapátot, kis ásót, s ecsetet a maradványok letisztításához. Már nem is munkának fogom fel, bár ahogy haladok sorról sorra, csöpög a sós izzadság a homlokomról, s érzem a tenyeremben a vaskos nyelű szerszám dörzsölését.
Vizionálom a vízhólyagot, ahogy Lázár János tette, mikor a MÁV piaci működéséről beszélt.
Vizionált ő is. Nekem meg egy verssor jut eszembe a krumpliról és a vasúttársaságról, így van ez, amikor az ember fizikai munkát végez, mindjárt röpködni kezd az agya, asszociál és vizionál. „A vonattetőn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már…” – csapott össze gondolat és valóvilág az ágyás előtt.
Egy nagy zöldségesládába dobálom aztán a krumplikat, ilyenekkel költöztettük ide a könyveinket hajdanán, masszív, elbírna akár két-háromszor ennyi terményt is. Hagyom pár napig a nádrolnival fedett szaletli alatt, ahová gondos kezek egy méretes asztalt ácsoltak nekem, hiába esedeztem provance-i stílusú kovácsoltvas kis asztalkáért és két székért, ahol megpihenni lehet, munkapultot kaptam helyette, mintha abból már nem volna úgyis elég a háznál. Na, de félre a panaszt, megfőztem gyorsan pár szem krumplit ebből a saját magunk ültette, nevelgette fajtából, kettévágtam, még a héjából is csak tessék-lássék szedtem ki. Francia vajat kentem rá, nagy szemű spanyol sóval hintettem, és ettem forrón, mint édes mennyei mannát.