Az oktatás az egyik legfontosabb stratégiai ágazat, amelynek minden tekintetben stabilitásra, kiszámíthatóságra és hosszú távú, koherens szakpolitikai stratégiára lenne szüksége ahhoz, hogy jól és még jobban működjön, minőségi szolgáltatást biztosítson, fejlődjön. Olyan alapfeltételek ezek, amelyek a magyarországi oktatáspolitikából valamiért több mint tíz éve teljesen hiányoznak. Nincs pénzügyi és szakmai stabilitás, nincs a jövőbe tekintő oktatási stratégia, nincs nyugalom és kiszámíthatóság, a döntések egyik napról a másikra születnek.
Nem telik egy úgy tanév, hogy a kormány ne változtatna valamit a közoktatásban, a szakképzésben, a felsőoktatásban, vagy mindháromban egyszerre: tankerületi központosítás, pedagógus életpályamodell, Nemzeti Pedagógus Kar, etikai kódex, egyetemi szakok megszüntetése, duális szakképzés, új Nemzeti alaptanterv, tankönyvpiac államosítása, egyetemi modellváltás, lerövidített tanárképzés, új pedagógustörvény (státusztörvény), új foglalkoztatási szabályok és megint egy újabb életpályamodell, új tanári teljesítményértékelési rendszer – csak hogy néhányat említsünk az elmúlt és az előttünk álló időszak legfontosabb változásaiból, amelyeket szinte semmilyen előzetes helyzetfelmérés, széleskörű szakmai és társadalmi párbeszéd nem előzött meg, stratégiáról már nem is beszélve.
Azonban egy valamiben szinte biztosak lehetünk: kiszámíthatóságra és stabilitásra ezután sem számíthatunk, tényleg nem lehet tudni, mit találnak ki jövőre, egy hónap múlva, esetleg már holnap. Mert az hétszentség, hogy kitalálnak még valamit. Az oktatás is úgy indul el szeptember elsején, hogy a tanév rendje és a státusztörvény részletszabályai az utolsó pillanatban jelentek meg, az intézményvezetők, tantestületek nem tervezhettek biztosan előre. Az is kérdés, mennyi pedagógus dönt úgy, hogy nem vállalja a januártól hatályba lépő új foglalkoztatási feltételeket és tanév közben elhagyja a pályát, a távozókat hogyan, kikkel fogják helyettesíteni, vagy hogy lesz-e pénz a megígért béremelésekre, mert a 2024-es költségvetésben ezek fedezete még mindig nem jelent meg. Az oktatásra, s különösen a közoktatásra fordítandó összegek arra elegendők, hogy lélegeztetőgépen tartsák a rendszert, ami elvegetál, de összeomlani nem fog - és sokaknak már ez is több mint megfelelő.
A kormány boszorkánykonyhájában az oktatás olyan, mint egy foltozott üst: bele lehet dobálni szinte bármit, ami éppen az eszükbe jut, s a tartalma hol gyengébben, hol hevesebben felbugyog, de kifutni sosem fog. Ha esetleg az alján valahol újra szivárogni kezd, tovább lehet foltozni. A pedagógushiányt okozó lyukakat például önkéntesen jelentkező nyugdíjas vagy képesítés nélküli tanárokkal, tanárszakos egyetemistákkal lehet betömködni, az alulfinanszírozás okozta kisebb-nagyobb hiányosságokat pedig már-már magától értetődően pótolják maguk a pedagógusok, illetve a szülők is. Akár azt is mondhatnánk, kialakult egyfajta nemzeti összefogás. Csak nem az oktatás javítása, hanem a problémák szőnyeg alá söprése, konzerválása érdekében.