Híznak az esőfelhők a Józsefváros fölött, amikor találkozunk, hogy új könyvéről beszélgessünk, és már azon kapom Edinát, hogy a következőről mesél, amelyben hatvanasok szexuális életéről szóló riportok lesznek. Persze fiktív szereplőkkel, de megint tabutémát feszeget, inspirációját az életből és talán a kollektív tudattalanból is merítve. Hiszen a Halálúton Horvátországba menekültnaplót és a transznaplót is úgy írta meg, hogy nem saját élménye volt, mégis bele tudott helyezkedni a szereplői érzelmi világába, hagyta magát sodorni a történetével.
A zuhé elől betérünk a Nagyvárad téri hentesüzletbe, ahol a piros fényben hívogatón csillogó hurka- és kolbászhegyek, hűvös savanyúsághalmok mögül kimosolygó eladók ismerősként üdvözlik. A könyveit is olvasták, miután ajándékba vitt nekik egy-egy példányt, majd meg is vették az újabbakat. Edina tesz is érte, hogy ismerjék: mindenkivel szóba elegyedik, s az emberek értékelik közvetlenségét, derűs személyiségét. Józsefvárosban 34 éve él, minden sarkot-szegletet ismer, adta magát, hogy irodalmi-helytörténeti sétákat is vezessen (legközelebb szeptember 17-én lesz), a lokális kapcsolati hálóját is mozgósítva. Bejárása van az Orczy-kertbe mint a reggeli első futónak, meg az Alföldi úti átmeneti szállóra, ahová a régi könyveit viszi adományba, és még a parkkal szomszédos autószerelő műhely is fontos ihletet adott könyvéhez.
– Az olvasóim mindig megkérdezik, honnan tudom, hogy valaki úgy él, ahogyan leírtam, vagy honnan szerzem az inspirációt. Alapvetően csak belehelyezkedem a szereplőim élethelyzetébe, és megírom a történetet, de a regényeimben személyes szál is van, ahogy például Leonardo is mindig elrejtette magát a festményeiben, akár egy kecske arcában is. Egy transznemű olvasóm azt mondta, ő szóról szóra ezeket és pont így fogalmazta meg magával kapcsolatban. Ez fontos visszajelzés volt, mert az írás előtt nem nagyon találtam a csatornákat hozzájuk, sem az érdekvédelmi szervezeteikhez. Ők nem magamutogatók, nem is érzik magukat másnak, akkor miért kéne nekik bujkálni, és miért bújnának elő? A hatvanasokról szóló könyv is erős lesz, de én mindig tabutémákról írok, köztük a daganatos betegségről, menopauzáról, menekültekről. A transzneműség különösen kényes kérdés most, kiadót is nehéz volt találni, a könyvbemutató előtti napon pedig e-mailben megfenyegettek, hogy „valami nagy baj lesz, ha megjelenik a könyv”. Épp tegnap beszéltem a terjesztővel, mondta, hogy befóliázzák. Egyet már be is fóliáztam, mert „én magamat befóliázom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el” – ezt a kis rigmust költöttem ehhez a nonszensz jelenséghez.
Felpaprikázva
Edina szerint az íráshoz nagy fokú érzékenység és sok kreatív semmittevés kell. Mikor ír, lecsatlakozik a napi hírekről, és csak klasszikusokat olvas, abból rengeteget.
– Kellenek persze külső hatások is, köztük az, amit a kormányunk művel velünk. Folyamatosan ellenségképeket kreálnak, a zsigeri félelmeire hatva az arra fogékonyaknak. Például az óvodás gyermekek szüleinek, akiket azzal riogatnak, hogy majd bemennek az oviba kisfiúként, és kijönnek kislányként. Engem ez iszonyatosan fel tud paprikázni, és úgy érzem, a tollammal, vagyis a klaviatúrámmal tudok tenni ellene. Vagy legalább megmutatom, ez hová vezet. Senkinek ne legyen bizodalma abban, hogy itt vége a dalnak. Amit most csinálnak, Amerikában már két évvel ezelőtt lezajlott, talán onnan vették át egy csomagban. Amikor a melegek már kevesek voltak riogatásként, a migránsok is eltűntek a szemünk elől, akkor jött a transzneműek ellenséggé nyilvánítása. Sokan össze is keverik őket a transzvesztitákkal, azt hiszik, „női ruhába öltözött buzik”, holott a nemi és a szexuális identitás két dolog. A könyvem két főszereplője közül az egyik férfi, a másik férfitestben élő nő fizikai és pszichoszociális tranzícióra várva, tehát ők mindketten heteroszexuálisok.
A védelem ára
Vajon miért ilyen nehéz elfogadnunk, hogy sokfélék vagyunk? Persze rájátszik erre a propaganda, de a Tűzszivárvány hősei is életük legnagyobb küzdelmét a környezetükkel, a saját családjukkal vívják, akiktől az ember szeretetet és elfogadást remélne.
– Én az élni és élni hagyni elve alapján élek, liberális szemléletű vagyok, már az voltam, mikor még nem is tudtam, hogy ezt így hívják – feleli Edina. – Nem azt nehéz elfogadnom, hogy valaki nem szereti a másságot, hanem hogy valaki buzdít arra, hogy a nagy többség ne szeresse, és ebből még hasznot is húz. Mert a kormány végső célja, hogy elmondhassák, ők védenek meg bennünket a migránsoktól, sőt még a nemváltóktól is. Sokat járok Szicíliába, ott nagyon konzervatívak, istenfélők, náluk adott lehetne ez a fajta idegenkedés, elutasítás, és még sincs. Nagyon szegények, nehezen élnek, mégis bennük van az ösztönös emberszeretet, amit belőlünk kiirtottak. Sok időt töltök Bécsben is, az megint teljesen más, abszolút multikulturális közeg. A császárvárosi miliő már csak a Hofburg környékén van meg, körülötte épülnek a különböző negyedek, arabok, afrikaiak és pajeszos zsidók sétálnak az utcákon. Elfogadták, ezzel élnek együtt, és milyen jól élnek! Szicília és Bécs is sokkal olcsóbb már, mint itthon, még a mi pénzünkön is. Én idénygyümölcsöt csak ott tudok venni, itthon, az idén talán kétszer engedhettem meg magamnak.
Edinát ebben mégsem a kettősség dühíti, hanem a hazugság, ahogy eladják ezt nekünk.
– Azt nem értem, értelmes emberek ezt miért nem látják? Hiszen ők is bevásárolnak, ők is betolják az anyukájukat nyolc óra várakozás után a romos kórterembe, az ő gyerekük is korrepetálásra jár ahelyett, hogy az iskolában kapná meg azt a tudást, ami jár neki a szülei adóforintjai után. Vagy látni látják, mégis csak 10-15 százalék maradt, aki akar tenni is ellene…
Küzdelem a rákkal
Az eső épp elállt, úgy döntünk, kisétálunk az Orczy-kertbe, no nem azért, hogy megcsodáljuk Mészáros Lőrinc 2,54 milliárd forintból épült Nemzeti Lovardáját. Vagy a kormány „magánegyetemét”, a Ludovika betonrengetegét, amiért a parkból 300 fát, a városligeti mészárlás hétszeresét vágták ki. Fidesz-körökben így megy ez, a 2010-es hatalomátvételkor kisöpörtek mindenkit az akkori munkahelyéről is, ahol Edina addig marketing-kommunikációs szakemberként dolgozott.
– Ott álltam 44 évesen, és azt mondtam, jó, majd kitalálok valamit, de nem fogok többé bármikor kirúgható alkalmazottként dolgozni, és ehhez azóta is tartom magam. A Kálvária téren akkor készült nyitni egy színház, oda elszegődtem, csak nem volt hosszú életű az a színház, viszont ottlétem alatt kapcsolatokat építettem és sztorikat gyűjtöttem, ami remek kezdőtőke lett a továbbiakra. Aztán beteg lett anyukám, és mivel épp önkénteseket kerestek egy rákellenes alapítványnál, beálltam hozzájuk. Idővel kiderült, hogy sok mindenhez értek, pályázatokat írtam, kommunikációval foglalkoztam, akkor kezdtem regényt írni is. Rájöttem, hogy új utakat kell keresni a rákellenes küzdelemben, és három évre rá létrehoztam a Nézőpontváltó Egyesületet, ami a megelőzéssel és a mentális rekreációval foglalkozik. 2016-ban 77 magyar színház stratégiai partnerségével, onkológus szakemberekkel és civil szervezetek támogatásával elindítottuk a Rákellenes Színházi Stafétát, melyet minden év októberének első vasárnapján megrendezünk. Mi nemcsak a mellrák elleni, hanem az összes daganatos betegség elleni küzdelemre szeretnénk hatással lenni. Ez egyre többeket érint, ma minden második magyar daganatos betegségben hal meg. Az ország rákfenéje azonban szerinte mégsem ez, hanem az örökös ellenségkép-keresésből fakadó bizalmatlanság és az egymást megérteni nem akarás.
Élet- és alkotókedv
Rákezd az eső, előkapjuk az ernyőket, és elindulunk a tóparti büfé felé, remélve, hogy az előtető alatt meghúzhatjuk magunkat, talán még kávét is kaphatunk. Edina hosszú feketét kér, lassan kortyolgatja, elmerülten csodálva a tó szürke tükrével összeérő, cseppfolyós felhőket – ebben is megtalálja a szépséget. Gyermekkora óta három súlyos balesete volt, bármelyik az életébe kerülhetett volna, mégis tud nevetni azon, hogy ebben is renitens, rontja a statisztikákat, emellett a kórházban már másnap pörgött tovább. Kíváncsi vagyok, hogy miután eddig minden könyvének kimondottan pozitív üzenete volt – amellett, hogy közösségérzést adott, hogy nem vagyunk egyedül –, a Tűzszivárvány esetében vajon miért döntött a drámai végkifejlet mellett, bár az utolsó mondatában csak felcsillan a remény.
– Nem tudtam másképp. 2020–21-ben ilyen volt a világlátásom, nem a Covidtól, az szerencsére nem érintett közelről, hanem a retorika miatt, amit a fejünk fölött alkalmaznak. Miután befejeztem az írást, úgy éreztem, elszállt az alkotókedvem. Sokan mondják – köztük képzőművészek, zenészek is –, az életkedvünket veszik el azzal, hogy az alkotóerőnket megnyirbálják a lelki terrorral, és többen végül emiatt mennek el. Szerencsére én kijöttem ebből, nagy önfegyelemmel, és segített a futás is, mert ez a monoton, ritmikus mozgás serkenti a kreativitást, emellett kitartásra ösztönöz. És én ehhez értek, hogy írok. Szerintem mindenkinek azzal kellene foglalkoznia, amihez ért, mert ha csak egy napig mind ezt csinálnánk – és mindenki a saját dolgával foglalkozna, nem a máséval –, helyrebillenne a világ.
