Nehéz önmagunkat megpillantani - Kapaszkodás Kayla Czaga kanadai költővel

Édesapja annak idején Magyarországról vándorolt ki Kanadába, de ön most jár nálunk először. Olyan itt, mint ahogy elképzelte?

Édesapám kivándorlásának története elég traumatikus, hiszen menekültként érkezett Kanadába. Nem nagyon szeretett róla beszélni. Én viszont nagyon kíváncsi voltam gyerekkoromban, ezért sokat kérdezgettem erről. Akkor még nem értettem, hogy miért nem akar válaszolni, de most már látom, hogy valószínűleg azért, mert fájdalmas volt neki visszagondolni rá. Egy alkalommal, amikor már felnőttként hazalátogattam, mesélte el végül a történetét annak, hogyan jutottak át a határon (amit az Apám életrajza című versemben azután meg is írtam). Magyarországot nagyjából ezek alapján képzeltem el – az a hely, ahonnan a családom jött, de nem sokat tudok róla. Egyébként nagyon tetszik nekem itt, gyönyörűek az épületek. De azt nem tudom, hogy vajon lehet-e egy hely olyan, mint amilyennek elképzeltük. Azt hiszem, mindig van némi disszonancia egy elképzelt kép, ami csak a fejünkben létezik, és a valóság között. Igazából nem gondoltam, hogy valaha is eljutok ide, és kicsit nehéz most összekapcsolnom ezt a helyet a családi történeteinkkel.

Nem is beszéltek otthon magyarul egyáltalán?

Nem, annyit tudok csak magyarul, hogy „hogy vagy?” és „köszönöm”, ezeket a nagymamámtól tanultam. Anyai ágon a családom Skóciából és Angliából származik, ezért otthon az angol volt a közös nyelv. De a nagymamám magyarul beszélt a fiaival, és próbált engem is tanítani egy kicsit.

Mennyire volt téma a családban, mi volt a konkrét háttere annak, hogy a nagymamája a kisgyermekével – az ön apjával – együtt elhagyta Magyarországot 1956-ban?

Nem nagyon beszéltünk erről. Nem tudom pontosan, miért kellett elmenniük. Valamit mintha említettek volna azzal kapcsolatban, hogy a nagyapám harcolt a forradalomkor, és ezért a nagymamám nem érezte magát biztonságban.

A verseskötetének első két ciklusa szorosan kapcsolódik a családjához: megjelenik édesapja és az édesanyja alakja, majd más családtagok is, például a dekoratív nagynéni, a részeges nagybácsi, a nem-nagyapák, a másik nagymama stb., akiket nagyon érzékletesen ír le. Mennyire valóság közeliek ezek a megjelenítések?

Az első két ciklus mindegyik verse valós személyeket ír le, sok közülük a rokonaimat. Néhányan közülük el is olvasták aztán a könyvet, például a nagybátyám, akiről a Részeges nagybácsi című vers szól, és ő eléggé meg is sértődött. Apukámmal kapcsolatban azt gondoltam, hogy meghatódik majd, ha elolvassa a róla szóló verseket, de nem igazán tudott mit kezdeni velük. Most már jobban értem ezt is – mióta rólam is írtak már mások verseket, látom, hogy milyen nehéz bennük megpillantani önmagunkat. Illetve az is igaz, hogy édesapám generációja még egészen mást gondolt a költészetről: amikor ő felnőtt, a líra még sokkal kötöttebb műfaj volt, rímekkel és tájleírásokkal, főleg bukolikus költészet. Nem igazán olvashatott akkoriban olyan verseket, amelyek valós személyeket írtak le.

Mit gondolt a családja arról, hogy költészettel foglalkozik? Támogatták ebben, vagy inkább ellenezték?

A költészetből nem igazán lehet megélni Kanadában, szóval örültek volna, ha inkább valami hagyományosabb karriert választok, amivel jól lehet keresni. De azután, amikor elkezdték publikálni a verseimet, akkor nagyon büszkék voltak rám, és örültek, hogy a nevemet nyomtatásban látják. Még akkor is, ha magukat a verseket nem igazán értették. Szóval támogattak, de inkább hobbiként, mint karrierként képzelték ezt el.

Mikor kezdett el verseket írni?

Már gyerekkoromban. Valahogy természetesen jött, csak úgy belevágtam egy nap. Nem gondolkoztam rajta. Később pedig, miután leérettségiztem, kreatív írást tanultam az egyetemen, és ez volt az a környezet, ahol igazán elkezdődött számomra valami fontos. Ott más költőkkel és írókkal voltam körülvéve, és sokat lehetett egymást támogatva fejlődni. Utána mesterképzésben is folytattam ezt a szakot. A Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon című kötet nagy részét akkor írtam meg (a kötet 2014-ben jelent meg – a szerk.), mesterszakos szakdolgozatként.

Hogyan kell ezt a kreatív írás szakot elképzelni?

Vannak órák, ahol versformákat és különböző technikákat tanítanak, és azokkal kapcsolatban kapunk feladatokat, amiket aztán osztályoznak. De a legtöbb óra inkább work­shop jellegű: körbeültök, felolvasod a verseidet, a tanár pedig elmondja, hogy mi a baj velük (nevet). És ez a fázis – hogy nem jók a verseid – sokáig tart, de próbálkozol tovább. Aztán egyszer csak elkezdenek jobbak lenni.

Kanadában mennyire foglalkoznak a költők társadalmi kérdésekkel?

Most az őslakos szerzők költészetének virágzása zajlik nálunk, amit nagyon jó látni. Néhány évvel ezelőtt a könyvkiadást sok kritika érte a túlságosan fehér és homogén színezete miatt. Úgy érzem, most sokkal sokszínűbb lett az irodalmi élet.
Az egyik nagyon fontos társadalmi kérdés az őslakosok ügye. Kanada alapvetően gyarmati ország: amikor alapították, az angolok és a franciák elvették a földet az őslakosoktól, és bentlakásos iskolákba kényszerítették őket, ahol sok gyerek meghalt. Nemrég lehetett olvasni a hírekben, hogy több ezer őslakos gyerek jelöletlen sírját találták meg, akik ezekben a bentlakásos iskolákban haltak meg. A kormány összességében eléggé zavarban van ettől, de igyekszik jó színben feltűnni az emberek szemében. Olyan programokkal próbálnak javítani a helyzeten, amelyek alapvetően jó szándékon alapulnak, de néha úgy érzem, hogy csak a látszat kedvéért csinálják. Hogy úgy tűnjön, mintha történne valami ebben az ügyben. Például van ez a „narancssárga pólós nap” (lásd keretes írásunkat), de közben nem adunk nekik tiszta ivóvizet. Igen, Kanada középső részén több olyan őslakosok által lakott város is van, ahol évtizedek óta nincs tiszta ivóvíz. Szóval sok minden történik Kanadában, ahogy, gondolom, itt is.
A klímaváltozás is nagy téma Kanadában, különösen az olajhomok, és az, hogy mit kezdjünk a megváltozott bolygóval. Sok olyan költő van, aki ökoköltészettel foglalkozik, és sokat ír ezekről a témákról.

Említette, hogy költészetből Kanadában sem lehet megélni. Miből tartja fenn magát?

Igazából elég szerencsések vagyunk ezen a téren. Valójában nem teljesen lehetetlen megélni a költészetből. Én például költészetet és versírást tanítok. De azért dolgozom mellette egy étteremben is… Egyébként a művészet finanszírozása nagyon jól működik Kanadában. Lehet ösztöndíjakat kapni, ami fedezi a megélhetési költségeket kb. fél évre, attól függően, hol élsz – némely városok drágábbak másoknál. Van, ahol akár egy évig vagy tovább is meg lehet élni egy-egy művészeti ösztöndíjból. Szóval nem feltétlenül a jogdíjakból jön a pénz. Bár vannak barátaim, akik prózát írnak, és úgy talán meg lehet élni jogdíjakból is. De a költőknél sokkal inkább jellemző, hogy ösztöndíjakból és rezidenciaprogramokon keresztül tudnak bevételt szerezni. És ott a tanítás is.

Mit jelent önnek a tanítás, mit kap tőle, és mit tud átadni a hallgatóinak?

Én mindig is csak online tanítottam. Szóval, ahogy ez az egész működik, az nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor én elkezdtem írni. Mindannyian leülünk, ők felolvassák a verseiket… csak én nem mondom nekik, hogy a verseik rosszak (nevet). Próbálok inkább gyengéd, építő jellegű kritikát megfogalmazni, mert nálam is az vált be, amikor néha olyasmit kaptam. Úgy látom, hogy ha egy kicsit pozitívabb vagyok, az ösztönzi a hallgatóimat arra, hogy írjanak. Amikor megbeszéljük a verseket, szeretek arra is koncentrálni, ami mostanában megjelenik Kanadában, kortárs művekre, mert az a tapasztalatom, hogy általában, ha elkezdenek kortárs költészetet olvasni, akkor az ő költészetük is jobb lesz. A hallgatóim együtt is írnak verseket, és más kreatív feladatokat is kapnak tőlem. Számomra nagyon szórakoztatók ezek az alkalmak.
Az első néhány évben nagyon nehéznek találtam a tanítást, miközben azért sikerélményt is nyújtott. Pár tanítványomnak mára már könyvei jelentek meg – és ez nagyon jó érzés: amikor látod azokat a verseket, amiket az órádra írtak, aztán továbbfejlesztették őket, most pedig ott szerepelnek a könyveikben.

+1 KÉRDÉS
Hamarosan ön is új kötettel jelentkezik. Mire számíthatunk?

Igen, ez lesz a harmadik könyvem. Már befejeztem az írását, és most küldtem el a kiadónak. Jövő áprilisra várható a megjelenése, a címe Félúton (Midway) lesz. Az első és a második könyvem megjelenése között meghalt édesapám, és miután a második könyvem megjelent, édesanyám is. Szóval ez, a harmadik könyv a gyászról szól és róluk, de már kicsit más hangnemben, mint a Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon.