Maradjunk a finom szólásmód mellett. Annál is inkább, mert a magyar diplomácia úgy vélte, a legjobb, ha ez esetben semmit se mond. Javítok: semmit mond. Ritka eset, külügyünket inkább a visszafeleselés jellemzi. Őszintén szólva kétséggel olvastam az ‘56-os harcosok utódainak felháborodó tiltakozását is. Nem a tiltakozást – a felháborodást. Ok ugyan bőségesen volt rá, de az ilyen gesztusok elsősorban magukat a felháborodókat elégítik ki, a disznóságok elkövetőihez vagy el se jutnak, vagy a papírkosárban végzik. Azt hittem, az orosz nagykövetség visszavág, hogy a történelemkönyvek fogalmazása orosz belügy. Ennél diplomatikusabban mellébeszéltek. Mindebből nem következik, hogy, mindent cselekvést értelmetlennek tartok! Én se szeretném, ha unokáim, vagy unokáim unokái érdeklődnének: igaz-e, hogy a nagypapa fasiszta volt?
Hát nem igaz! Épp úgy nem voltam fasiszta, ahogy a fent idézett címkék közül egyiket se vagyok hajlandó viselni. Talán a zsidót kivéve. De e minőségben se büdös. És hozzátenném, hogy az ELTE Bölcsészkarának hallgatói 1956 október 22-én egy soha létre nem jött vitaklub vezetőségébe választottak. Amiből nem következett, hogy 23-án tüntetést kellett volna szerveznem, de mégis szerveztem. Barátaimmal akkor, huszonévesen is a higgadt viselkedést, a meggondolt kifejezést tartottuk célravezetőnek. Például a „Minden ország katonája, menjen saját hazájába!", és nem a valamivel frappánsabb, „Ruszkik haza!" jelszavát.
1956, a mi közös ötvenhatunk máig is attól szenved, hogy sokan, túl sok jelzőt ragasztanak rá. Például: forradalom és szabadságharc. Vagy felkelés, ellenforradalom, tragédia, sajnálatos esemény. A nem kívánt törlendő.
1956 a külügy szerint antikommunista, a moszkvai tankönyv szerint szovjetellenes. Tartok tőle, hogy ez utóbbi helyes. A kommunista-ellenes kissé leegyszerűsítő, mert kommunisták is álltak a felkelők oldalán. A szovjet rendszert a felkelők/forradalmárok kétségtelenül elutasították, de ennek nagyon is „földhöz ragadt" és nem ideológiai okai voltak. Ha a kivégzettek névsorát lapozzuk, kiderül, többségük gyári munkás volt. A diktatúra ellen lázadtak, amelyet nevükben gyakoroltak – Nyugatról beszivárgott ügynököt nem találunk közöttük.
Az elmaradt tiltakozójegyzék, a nagykövet bekérése, a tények mantraszerű felsorolása a mai orosz vezetés nézetein, szándékain nem változtat. Érdemes viszont elgondolkodni azon, mi okozza az orosz külpolitika változásait? A belpolitika változása.
Ha az Orbán-kormányt érdekli még Magyarország szuverenitása, ezt nem hagyja szó nélkül az oroszok előttHruscsov Sztálin bűneit feltáró beszéde nem hozott változást. Az Olvadás (ha jól emlékszem Ilja Ehrenburg kifejezése, könyvcíme) vágyálom maradt. A belpolitika tényleges változását Gorbacsov megjelenése hozta. A külpolitikában ő üzente meg kelet-európai helytartóinak, hogy többé nem számíthatnak katonai segítségre. A Szovjetunió valóságos helyzetének felmérése után ő döntötte el a szovjet csapatok kivonását, és nem szakállas fiatalemberek vakmerőnek tűnő beszéde.
Amikor Jelcin Budapesten bocsánatot kért az ‘56-ban elkövetettekért, oroszok és magyarok joggal hitték, hogy egy fejezet lezárul, és új kezdődik.
Húsz évig tartott. Putyin szavai – „súlyos hiba volt elengedni őket" – arra utalnak, hogy Moszkvában a bevett szokás szerint megalvadt tintával írják újra a történelmet.
A balti és a kelet-közép-európai államokat „elengedték", de a meglazított kötelet még bokájukon viselik, s ha rosszul viselkednek, megfeszülhet.
Ha az utolsó éves középiskolásoknak szánt tankönyv megjelenik, érdemes lesz nagyítóval olvasni, miként vélekednek szerzői a berlini munkásfelkelésről, a prágai tavaszról, a lengyel Szolidaritásról. Ebből lehet majd következtetni arra, hogy csak a magyar diákok kerültek-e szamárpadra, vagy mellénk ültetik-e a többi illetlenkedőt ? És ha igen, ki milyen intőre kárhoztatik.
Beszéljünk világosan! ‘56 rossz osztályzata ugyan nyugtalanító, de nem több. Nem tudhatjuk kiújul-e a hidegháború és ha igen, mire számíthatnak az azóta NATO-taggá vált országok, illetve a NATO maga. Szükség lesz-e a politikai és gazdasági kapcsolatok újragondolására? A kulturális kapcsolatokat kivonnám e körből. Muszorgszkij, Dosztojevszkij, Paszternak, Szolzsenyicin nem árucsere tárgya. Mellesleg ‘56 igazsága sem.
Vészharangot kongatni épp oly dőreség lenne, mint úgy tenni, mint ha semmi sem történt volna. A mi egyéni és közös ‘56-os történetünk óta két nemzedék nőtt fel. Ha felnőtt, nem lehet okunk attól tartani, hogy megtagadja örökségét, se attól, hogy alantas belpolitikai célokból hisztériába kergetik. Várjunk. De ősz fejünket se dugjuk homokba.
